A szülők és az óvónők felelősségteljes, közös döntése után lassan kialakul, ki megy és ki marad még egy évet az óvodában. Eldőlt az is, hogy csemeténk melyik iskolába kezdi el tanulmányait. Július közepétől pedig a különböző áruházak adnak lehetőséget arra, hogy a nélkülözhetetlen és nélkülözhető, de csábító iskolai kellékeket hordják haza a szülők. A leendő elsősök boldogok, hogy mennyi kincsük van, mert az óvodába  izgalmas „kacatról” még álmodni sem mertek.

Tudja a szülő, hogy a gyerek iskolaérett, vagyis értelmi, testi és szociális fejlettsége is megfelelő. Képes ülni egy helyben – remélhetőleg nemcsak az elektromos bébiszitter előtt –, huzamosabb ideig képes egyetlen dologgal foglalkozni, talán akkor is, ha többen vannak körülötte. Talán elbírja a gondosan kiválasztott hátitáskát, és az abban lévő iskolaszereket sem hagyja el az első héten.

És lehet aggódni a miatt is, hogy jól sikerül-e az óvoda és az iskola közötti átmenet. Milyen magas lesz az osztálylétszám – mert ha túl magas, akkor tud-e majd segíteni a tanító néni, észre vesz-e, kinek kell egy kicsit több biztatás…hogyan lehet megoldani az egyéni differenciálást. Ráadásul nekünk szülőknek is hihetetlenül nagyok lettek az elvárásaink, ami kihat a gyerekeinkre felé. Teljesíteni kell, lehetőleg kiválóan, és sokat. Ennek érdekében már az elsős gyereket is beíratja a gondos szülő mindenféle szakkörre, plusz foglalkozásra, nehogy lemaradjon csemetéje a többiekhez képest, vagy hogy értelmesen töltse el a szabadidejét.

A megváltozott környezetet is, meg kell szoknia az új iskolásnak. Miközben mindenki biztatja a saját gyerekét – „csak bátran lépjen be a kapun” –, érdemes arra is gondolni, hogy mi felnőttek hogyan viselkedünk, amikor új környezetbe kerülünk, mennyire elbizonytalanodunk, főleg és ha ez a környezet óriási teljesítményt vár el tőlünk. Mi is könnyen összeroppanunk a ránk rakott terhektől, kicsinyeinktől mégis elvárnánk, hogy rögtön ezerrel tudjanak teljesíteni?

Sokat segíthetünk gyerekeinknek, ha mellettük állunk, megpróbálva félre tenni saját gondjainkat, de mindig szem előtt tartva azt a célt, hogy ebbe a közösségbe, új életébe folyamatos munkával bele kell szoknia.. Akkor is ki kell tartani, amikor szemünk fénye az első kudarcokkal hazaérkezik. Ne feledjük el azt sem, hogy a tanító nem ellenfél, akit le kell legyőzni, de a gyermeket sem. Sokat kell beszélgetni. Ha az iskolai problémákról hallunk, azt ne támadásnak , hanem megoldás keresésnek kell felfogni. Vegyük észre a  csemeténk legapróbb sikereit is, és arra fordítsunk legalább annyi figyelmet, mint a kudarcokra. Nem szabad sem a jó, sem a rossz dolgot a szőnyeg alá seperni.

Tegnap sokunk életében nehéz időszak kezdődött. Biztatásul: mire beköszönt az igazi ősz, az iskolai rutin úgy lesz egyre természetesebb számunkra és elsős gyerekünk számára is.