Tavaly decemberben lettem terhes. Nagy öröm volt, apósom is boldog volt, a pici az első unokája. Az élettársáról sejtettem, hogy nem lesz elragadtatva, mivel az ő unokái voltak apósom részéről elhalmozva. Júliusban eljöttek hozzánk. Külföldön élnek. Örültem, hogy vendégül láthatom őket.

Igaz, hogy dolgoztam napi 17 órát, 2 nap munka 2 pihenő, azért tisztességesen láttam őket. fel se tűnt, hogy kiszolgálok, körbe ugrálok mindenkit köszönet nélkül. Pedig már nagy volt a pocakom is. Szeptember 1-én megszületett a fiam. 2 hét múlva megjöttek: após és az élettársa. Valahogy kezdtem nem örülni amikor itt voltak. A párom is észre vette, hogy minden nap főztem, takarítottam, kedvüket kerestem, de se egy 'köszönöm', se egy 'segítsek valamit?' nem hangzott el. Persze a hűtőt sikerült kiüríteniük. Csak azt hallgattuk, hogy az ő fiánál milyen jó, ott minden ok. Rendben, de akkor mit keres nálunk???

Nagy nehezen haza mentek, majd novemberben bejelentették, hogy jönnek karácsonyozni Magyarországra. Vártuk, hogy szóljanak, hol akarnak lakni. Végül egy nappal az érkezésük előtt már rákérdeztem: mégis hol akartok lakni? Nagy nehezen kinyögték, hogy nálunk. Jól van, csak annyit kértem, ne hagyjanak szenteste egyedül, mert a párom éjszakára megy dolgozni. Persze ‒ ígérték ‒, velem lesznek!

Megjöttek 17-én. És én átvedlettem cselédnek. A nagyságos asszony jön-megy, leül ha tálalok, feláll ha végzett, egy poharat nem rak arrébb, rágyújt amikor eszem, és megsértődik, hogy szólok érte. Körbe ugrálom, de csak azt hallgatom, hogy milyen unalmas, nem érzi jól magát.

Valamelyik este három órán át folyt a nagy monológja, az ő zsenialitásáról. Csak azt nem tudom mitől az? Nem dolgozik, após tartja el, az a legfőbb gondja, hogy 'shoppingolnia' kell. A párom szerint olyan, mint a kiöregedett 'plázacica', mivel a délelőtt csak sminkeléssel telik, após hordja neki a kávét, én meg szedem össze a hajszálakat a mosdóból, és felveszem amit lever, illetve a poharait kihordom...

Ha hoztak sütit, vagy üdítőt eltette előlünk, bevitte a szobájukba,  nehogy együk belőle, amíg ők itt élnek a mienkből. Apósom, meg semmit nem vesz észre. A kisfiamat is magasról leszarja, csak ha apósom bejön, akkor ugrik oda a gyerekágyhoz.

Eljött a mai nap, vagyis a Szenteste. Őnagysága gondolt egyet: nem kér ebédet ‒ ki tudja miért? ‒ lement a közértbe, és hozott párizsit, azt ette. Én meg majdnem felrobbantam. Miért kell ezt csinálnia?? A párom könyörög, nem akar karácsonykor veszekedést. Attól fél, hogy kirobban, és kihajítja őket. Szóval szenteste eszi a párizsit, én meg lekísértem a párom a buszmegállóba, mert dolgozni ment. Mire feljöttem már puccba vágták magukat, apósom kicsit magyarázkodott, a nő pedig egy helló-val kilibbent az ajtón: mentek az ő unokájához, ajándékkal felpakolva. Persze, mi nem kaptunk semmit, az az ajándék, hogy itt vannak...

Én meg itt ülök szenteste egyedül, mert a kisfiam alszik. Párom hívott, azt mondta nézzem a pozitív oldalát: legalább nem kell a nőt néznem. Ja, csak még egy hétig, amíg itt vannak. Úgy látszik, mi csak menedék vagyunk, én meg a szállodában a szoba asszony. Hogy bírjam ki még egy hétig??? Csilien