Ebben a szívmelengető hangulatban vártuk nővéremmel a karácsonyt. A termés betakarítva, a kamra polcai téli élelemmel feltöltve. Pénzünk nem sok volt, csak „sóra-borsra” és egy-egy pár téli cipőre tellett, de ennivalóban nem volt hiány.

A legnagyobb nehézséget a karácsonyfa jelentette. Szabolcs megye homokos vidékén ugyanis nem terem a fenyő. A mai karácsonyfa vásár pedig ismeretlen volt még abban az időben. Ilikével a testvéremmel nagyon vágytunk a szent estét betöltő fenyőillatra.

A csikorgatóan hideg karácsony előtti délutánon édesanyánk bement a faluba. Amikor hazaérkezett, sejtelmes mosolyát látva különös izgalom fogott el mindkettőnket. Vastag téli kendője alól egy igazi fenyőágat húzott elő. A mai napig titok számomra, honnan szerezte. Kissé csalódottan biggyedt le a szánk, hiszen ez csak egy ágacska volt.

Édesapánk, aki sosem volt a szavak embere, csak nézte-nézte bánatos arcunkat, szó nélkül kiment, és kisvártatva egy napraforgószárral tért vissza a fűtött konyhába. Tágra nyílt szemmel figyeltük: ebből mi lesz? A napraforgó szárba sok kis lyukat fúrt egy hegyes késsel. Még mindig nem tudtuk, mire készül. Aztán elkezdte a fenyőágat szétszedni apró kisebb ágacskákra. Akkor már felcsillant nővérkém szeme is, sejtettük a megoldást.

A napraforgószár lyukaiba belekerültek a fenyőágacskák, a kicsik felülre, a nagyok alulra. Hamarosan kész lett a mi hőn áhított karácsonyfánk. Gyorsan diót, apró almát fűztünk cérnára, és felöltöztettük a mi kis fánkat.

Édesanyám ezalatt a tűzhelynél serénykedett. Most őt figyeltük kíváncsian: mi készül a keze alatt? Tojást tört, porcukrot vett elő. És percek múlva hófehér habcsókok üldögéltek a forró sütőben. Anyukám tovább dolgozott, és a piacon hallott recept alapján szaloncukrot készített. A cukordarabokat testvéremmel selyempapírba csomagoltuk, és kis ollóval kicsipkéztük a papír széleit.

Életem legcsodásabb karácsonyfája született akkor a szemem láttára. Nem az angyalok hozták, izzósor sem világított rajta, a fényes üveggömbök is hiányoztak róla, mégis gyönyörű volt!