Két pajkos hópehely verseng a szellő buckáin szánkózva. Időnként keresztezik egymás útját, vagy ha kedvük tartja, ugranak egy-egy szaltót, akár kettőt, négyet is. Azonban nem sokáig tart e játék, mivel a szellő továbbinal, hiszen máshol is akad dolga. A két pihe pedig, kifújja magát és szinte kézenfogva vándorolnak tovább, békésen lefelé. Ám egy fuvallat meglepi, szétszakítja őket, kissé szomorkásan, de el kell válniuk. Az egyik sikeresen kerüli ki a templomtornyot, majd kényelmesen elhelyezkedik az udvaron lévő hóember kalapján. A másik korántsem ilyen szerencsés. Egy kémény fölé kerül, könnycseppé formálódva hull alá a keskeny kürtőn, majd elpárolog az izzó parázson. Hirtelen szikrák csapnak fel. A szunnyadásból ébredő üszök, tűzijátékkal ajándékozza meg a férfit, aki fát dobott a kandallóba, valamint a lángok még bizonytalan táncát ámulva csodáló tizenegy év körüli fiát.

A másik gyermek - két évvel fiatalabb -, az ablaküveget suvickolja, inge ujjával dörzsölve le a párát. Szárazzá teszi, hogy láthassa a madáretetőt, amit két napja készítettek apuval, ám sajnos már sötét van, nem lát ki. Szomorkásan fordul el a tükörképétől, de szinte abban a pillanatban fel is derül, hiszen az anyu lép be az ajtón kezében tálcával, rajta süteményekkel. – Kibonthatom az ajándékokat? – fordul apjához. – Még várj egy kicsit fiam!

A férfi az asztalhoz lép, meggyújtja a gyertyákat, majd eloltja a villanyt. A karácsonyfa apró színes lámpái, valamint a gyertyák fényei hangulatos félhomályt varázsolnak a helyiségbe. – Most már lehet – mosolyodik el a férfi.

Csemetéi a fához rohannak, szakadnak a díszes csomagolások, az öröm hangjai, szavai törnek fel, majd az ölelkezve, mosolygó szüleikhez szaladnak. Összetapad a négy boldog test, érzik egymás melegét, illatát, szívük dobbanásait, csodálatos érzés ez. A boldogságtól észre sem veszik, hogy valaki figyeli őket. Az ablak letisztított felületén keresztül már percek óta tapad rájuk egy szomorú szempár.

Hosszú pad helyezkedik el szorosan a fal mellett, rajta lefordított, hóval hintett virágcserepek. Alig van köztük annyi hely, hogy elférjen a parányi lába, mégis sikerült feltornásznia magát, és az egyik nagy cserépre állva, ablakpárkányba kapaszkodva, lábujjhegyre emelkedve, épp belát az üvegen lévő folton.

Ámulva bámulta az őt idevonzó karácsonyfa fényét, az ezüstdíszekben visszaverődő színek kavalkádját. Sóváran leste a gyerekek ajándékait… most az arcukra mered. Nem azért, mert ők fiúk, és már nagyok, hanem mert… mert… nem tudja levenni a szemét róluk. Pedig már átázott az apró vászoncipő, amit a sötétruhás nénik hoztak az intézetbe. Szeretetről beszéltek, ő az édesanyjára gondolt.

Odabent a gyermekek elkezdenek játszani, egy darabig nézi őket aztán, dideregni kezd. Lelép a cserépről, leugrik a padról, majd összedörzsöli hidegtől dermedt ujjait és elindul. A szomszéd falu felé veszi az irányt.

Nagyon fázik, szaladni kezd, de mikor lefordul az útról az ösvényre a kitaposatlan hó már túl magas neki. Igyekszik nagyokat lépkedni, közben arra gondol, milyen jó volt Jézuskának, akiről azt mondta a pap bácsi, hogy tudott a vízen járni. Akkor biztos a havon is tudott, bezzeg az ő apró lábai alatt mindig beszakad. Már vizes a harisnyanadrágja, a szoknyája, és a kabát alja is. Vége a házaknak, itt vannak a nagy fák, amit a felnőttek Kiserdőnek hívnak.

Lelassít, óvatosan halad. Félelmetes a csönd. Ám beljebb érve, az égig érő ezerujjú sötét faágakat fenyegetően csattogtatja a szél a feje fölött. Minduntalan összerezzen a váratlan furcsa zajoktól, hangoktól, de tovább megy. Arra gondol, volt sokkal rosszabb is, amikor a fák között nem lehetett átlátni a sok tövises bokor miatt. Igaz, akkor felnőttek is jöttek, és itt az ösvény szélén talált apró epret. Picik voltak hosszú szárakon, biztos a törpéknek. Finom volt, de ezért hagyott nekik is. „Mi ez a komor hang a kabát alatt?” A gyomor.

Felvesz egy marék havat, elkezd falatozni. Ez is finom, de hideg. Tartani kell a szájban, hogy felmelegedjen. Összerezzen. Fél tucat veréb veszekszik valamin ott, az alatt a nagy fa alatt. „Jaj de szép!” csodálja meg arrébb a kékcinkét, aki távolról szemléli a siserehadat. Tőle vehették el a verebek azt az izét. Megborzong, hideg van, siet tovább. A váratlan ritmusváltásra pár őz tekint ide az etető felé haladva, de mikor látják nincs mitől tartaniuk, kényelmesen folytatják útjukat. A kislány se figyel fel rájuk, mint ahogy arra a mezei nyúlra sem, akinek csak a kíváncsi pofija látszik, a hóbucka felett. Nyakára szorítja a vékony sálat, mert érzékeny a torka, mintha picit fájna. Valami vonít. Megtorpan. Hallgatózik. Biztos farkas! Mindenki tudja, hogy minden erdőben van farkas, aki elviszi a rosszgyerekeket. Legalábbis Juli néni azt mondta, amikor bejött a terembe, és azt is mondta, hogy aki világgá megy, az, rossz gyerek. Márpedig ő most világgá ment, tehát rossz gyerek.

- Juj! – kiált fel, indul el újra, mert egy nagy madár szállt a feje felett lévő ágra és a hó mind a hajára, nyakába zúdult. Most veszi észre, hogy a futáskor elveszett az apró kalapja, amit annyira szeret. Nem megy vissza érte, nagyon hideg ez a hó, és a víz is, ami szivárog lefelé a hátán, a gerince mellett, de már nem kell sokat menni. Ott a kapu. Megérkezett.

Szerencsére a kerítés tárva, nem kell bíbelődni vele, az út melletti kövek, pedig fel-felfogják a szelet. Már a csontjaiban is érzi, hogy fúj. Nagyon hideg. Viszont a kövek szépek. Vannak olyanok is, amik egy nénire hasonlítanak, igaz, kevés. Ősszel nagyon sok virágot hoztak a felnőttek, gyönyörűek voltak a dombok, kövek és illatos a levegő. Ott van!

A közelség érzésétől fellelkesedik, és nem törődve a hóval, ismét futni kezd magasra kapkodott a lábakkal. Végig az úton. Végre. Végre látja.

Végre odaszaladhat hozzá, végre magához ölelheti. Érezheti. Érezheti ő is azt, amit az a két fiú abban a lakásban. Az illatát, a melegségét, a szíve dobbanását. Nem. Soha többé nem fogja elhagyni. Most már örökké vele marad. Olyan jó itt. Gyengéden simogatja. Olyan jó vele. Látni a mosolyát, hallani a suttogását. Ahogy azt mondja: „Édes kislányom!” Már nem didereg. Már nem fázik. Összegömbölyödve, boldogan mosolyogva alszik el a sírkövön.