Hová szaladtok? – kérdik a menekülők a velük szembejövőktől. Két menekülő csoport találkozik ugyanis egy ponton: az egyik csoport a megszálló németek, a másik az oroszok elől fut.

Ennél tragikusabb helyzetet nem is nagyon élhet át egy ország, hiszen Lengyelországot 1940-ben két diktatúra támadta meg egyszerre, s a gyenge hadsereget és ellenállást felszámolva eltiporták a lengyel nép szabadságát. Ám ami akkoriban Lengyelországban történt, több mint háborús borzalom: a szovjetek Katyin mellett a teljes lengyel katonai vezetést lemészárolták, összesen 22 ezer embert lőttek tarkón és tömegsírba temették az áldozatokat. A cél egyértelmű: ezzel a tettel megfosztották vezetőitől az egész országot, egyúttal pedig megfélemlítették az embereket.

Wajda azonban nem művérrel és „zaftos” kivégzési jelenetekkel borzongatja a nézők idegeit, hanem azok életét mutatja be, aki a megszállt területeken éltek tovább, feleségeket, anyákat, gyermekeket láthatunk reménykedni, szenvedni.

És a diktatúrák szorítása nem enyhül, sajátságos, kegyetlen fintor, ahogy egymásra kenik a totális diktatúrák a rémségeket. Mikor az oroszokat kiverték a térségből a németek, feltárták a tömegsírokat, és azonosították a holtesteket. Ám négy év múlva az oroszok törtek előre, akik ismét kinyitották a sírgödröket, de úgy mutatva be a történteket, mint náci bűnt. Ezzel persze túl messze nem jártak az igazságtól, hiszen a németek hasonló módszerrel irtották az ellenséget – külön SS egységeket kellett a tömeggyilkosságokra kirendelni, mert a sorkatonák nem bírták idegileg elviselni a tömeges gyilkolást –, míg végül „gazdaságosabb” megoldást kerestek és találtak. De ettől függetlenül a katyini mészárlás az oroszok bűne volt és marad mindörökké.

A szovjet megszállók mégis tagadták ezt – a mai napig nem kértek nyilvánosan bocsánatot a lengyel néptől! –, s aki ez ellen szólni mert, azt a börtön várta. Pedig a meggyilkoltak hozzátartozói egyetlen vigasza, ha legalább az igazság kiderülhet, ha lehet egy fejfát állítani a szeretett embernek. Mégis negyven évig kellett hallgatni a nemzeti tragédiáról, 22 ezer értelmiségi, ártatlan ember lemészárlásáról.

Wajda nem véletlenül nyúlt ehhez a témához. Egy gyászfilmet akart készíteni, amely megemlékezik a halottakról. És érintett is a dologban: édesapját Katyinban végezték ki, édesanyja a halála napjáig várta haza férjét, nem tudta elhinni, hogy meghalt. Igazi mestermű született, remek dramaturgiával, történetszövéssel, végig izgalmas és lenyűgöző alkotás, pedig csak a legvégén tudjuk meg, mi is történt 1940-ben pontosan. Hiányoznak a filmből az amerikai filmek megszokott sablonjai – de nem nehezen nézhető, unalmas művész film! –, az embernek az az érzése, a valóságot látja, nem is egy filmet. Ettől válik annyira megrázóvá, hogy a végén csak fáradtan, sóhajtva mondjuk alvó gyermekünk ágyánál:

– De jó, hogy nem 50 évvel korábban születtünk!