A fiú a széken ülve egy idegen, lezser pózt vesz fel, gesztusairól ordít, hogy ez nem lehet ő. De a metamorfózist, ebben a füstös kis kocsmában csak a lány veszi észre. Együtt voltak kamaszok, együtt lázadtak a felnőtt élet képmutatásai ellen, együtt fedezték fel egymásban a világot... Ha valaki, hát ő pontosan tudja, hogy a fiú már nem önmagát alakítja ezen a különös nagyvárosi színpadon.

Sokáig csak nézi, s azon töpreng, vajon elkerülhetetlen-e felnőtté válással együtt járó színlelés? Aztán rákérdez: Miért csinálod? Persze a fiú nem érti, vagy legalábbis úgy tesz, mintha halvány fogalma sem lenne róla, a lány mire céloz. De ő nem hagyja elúszni a pillanatot, úgy érzi, ha most annyiban hagyja, ha most nem áll a sarkára, a fiú elmerül a színjátszás tengerében. Egyszerűen nem akar még egy embert ebben az idegen városban, akivel csak a közhelyek szintjén, a felszínen érintkezhet. Nem lehet, hogy ez az egykor őszinte-félénk fiú hirtelen magabiztos macsóvá változott. A fiú nem ismeri el a változást, azt mondja, ilyenek a felnőttek, ez nem átalakulás, hanem fejlődés. – Szerinted a színjáték előrevisz? – kérdi a lány.

– Nézd, ha be akarsz illeszkedni a világba, nem mondhatod ki mindig azt, amit gondolsz!

A lány talán el is fogadná ezt az álláspontot, ha nem hasítana belé a fájó gondolat: a fiú abbéli igyekezetében, hogy csatlakozni szeretne a felnőtt világhoz, megfeledkezett azokról, akikhez őszinte lehetne. Legfőképpen önmagáról. Szó szót követ, a hangulat kissé puskaporossá válik, mert a lelki mélységek boncolgatása nem okvetlenül békés dolog, de a lány nem bánja. Úgy érzi ez a helyzet sokkal igazabb, mint az előző másfél óra képmutatása.

Idővel egyre több lesz az üres korsó az asztalon, s ahogy fogynak a sörök, a fiúban oldódnak a gátlások, lassan a valódi dolgokról kezd beszélni. Azokról a kérdésekről, amiket az ember távolról sem nevezhet sikersztorinak. S gyengeségei a fiút hirtelen újra nagyon közelinek, emberinek mutatják a lány szemében.

Néhány óra múlva elindulnak haza. A lánynak balra, a fiúnak jobbra kell fordulnia. De a lány épp elég elveszettnek érzi magát ebben a hazug városban ahhoz, hogy irányt változtasson... Fogalma sincs arról, mi lesz ezután, csak azt tudja, ma este nem bír egyedül lenni. Szótlanul, teljes egyetértésben mennek fel a panelház tizedik emeletére. A hajnali szellő beköszön az ablakon át, s ők újra egymás mellett találják magukat. Már nem hirtelen felindulásból, nem a testi vágyak sodrában töltik együtt az éjszakát. Bár a fiú ugyanazzal az erővel öleli magához a lányt, mint évekkel korábban, már semmi sem olyan, mint akkor. Az egyetlen dolog, ami újra megvan köztük: az őszinteség.