Egyszer voltam valaki, aki nem tudta mi az élet. Aki saját, tudatlan, Hamis világába révedt. Aki csak keresett céltalan és nagyon makacsul, de nem tudta mit is, hát bolyongott konokul.

Egyszer voltam valaki, aki nagyon szeretett volna látni egy igaz embert Tőlem válni valóra. Látni a csodás fényt Mi a másikban éled, Ami soha, semmi miatt nem érhet véget.

Egyszer voltam valaki, Valaki nagyon más. Kiben nem élt a tudat csak egy fura látomás. Ki ábrándokba feledkezett százszor vagy tán ezerszer, megalkudva a gátlásokkal és mind a nehézségekkel.

Egyszer voltam valaki de most már VAGYOK. Kinek tőled ragyognak A határtalan csillagok. Kinek megtanítottál mindent mit tudni kellene, hogy a valódi boldogságot lelkeddel együtt meglelje.

Egyszer voltam valaki, De tudom az már nem igaz. Nem kell magamtól félni, nem kell már vigasz. Nem kell eltemetnem szívemet, lelkemet, csak kezedbe kell adnom legféltettebb kincsemet.

Egyszer voltam valaki. Nagyon-nagyon régen. De ma már csak téged kérlek istentől. Szépen. Téged kérlek hogy had legyek veled ember. Had legyek neked minden szeretetemmel.

Egyszer voltam valaki de ma már ÉN akarok lenni, hogy melletted lehessek és ne kelljen álmodozni. Hogy minden nap tudjam te vagy nekem az élet, kivel minden rossz is jó hisz te vagy a végzet.

Ma már vagyok valaki mert megmutattad nekem, hogy csak benned találhatom meg a másik felem. Hogy veled kerek ez a világ és minden szerethető, csak mindig légy az enyém te csodálatos, drága nő.

Ma már vagyok valaki. Szívből köszönöm neked. Nem adtam érte mást csak a szívem és a szerelmemet. A kettő szép szám és sok mindent jelent. Nekem kettő embert, De egy, igaz életet.

Tatabánya, 2008. november 17.