Az emancipáció az egyik legellentmondásosabb fogalom a világon. Magától értetődő, hogy van szavazójogunk, minden további nélkül vállalhatunk munkát, teremthetünk önálló egzisztenciát, és úgy általában véve kezünkben tarthatjuk a sorsunkat, mégis számos olyan szokáshoz ragaszkodunk, vagy legalábbis ellentmondásosan viszonyulunk, amik a patriachális társadalom maradványai. Tipikusan ilyen a ki fizet a randin kérdése.

A legtöbb férfi természetesnek veszi, hogy ő rendezi a számlát, és furcsán veszi ki magát, ha a nő tiltakozik – legalábbis az első néhány randi alkalmával. Az okát ők maguk sem tudják, erre vannak programozva, legalábbis ezt állítják.  A megkérdezett pasik zöme ugyanis szinte gondolkodás nélkül rávágta, hogy természetesen a férfi fizet, majd amikor az okokat firtattam, bevallották, hogy ezen még nem nagyon gondolkodtak. „Az az illendő, hogy mindig a férfi fizet. Nem tudom megmondani, miért, ezt belém nevelték. Tartós kapcsolatnál már előfordul, hogy a nő fizet, de randi, találka esetén elképzelhetetlen számomra, hogy a nő fizessen.” – mondja az egyik megkérdezett, és a legtöbb pasi, akinek feltettem ezt a kérdést, hasonlóan vélekedett. Persze, ha visszatekintünk a múltba, többféle magyarázatot is találhatunk arra, hogy miért alakult így ez a szokás. Ott van mindjárt a nők anyagi függetlenségének a kérdése. A randizás hőskorában ugyanis a nők anyagi eszközei finoman szólva is korlátozottak voltak, így a közös teherviselés gyakorlati szempontból is megvalósíthatatlan volt. Egyébként is ő (lesz) a családfenntartó, így természetes, hogy nála a pénztárca. Nyilván a hagyományos nemi szerepekkel is összhangban van ez a leosztás, hiszen a férfi számára biztosítja a klasszikus alfahím szerepet: domináns pozícióban tündökölhet, aki gondoskodik a gyenge és passzív nőről, és irányítja a helyzetet.

Persze, a gyenge nőket sem kell sajnálni, hiszen a randik minősége alapján igencsak pontos fogalmakat alkothattak arról, hogy milyen partival állnak szemben. Innen a hagyomány, hogy randin illik nagyvonalúnak lenni, és akár erőn felül is költekezni. Jó esetben ugyanis megtérül a befektetés. És ezzel el is jutottunk ahhoz az okhoz, ami már nem annyira történelmi, sokkal inkább evolúciós: a randizás alkalmával ugyanis a férfiak erőforrásaikat (is) demonstrálják, vagyis ízelítőt nyújtanak a leendő partnernek abból, hogy mit tudnak nyújtani számára anyagi fronton, és úgy általában véve mennyire figyelmesek és gondoskodóak.

Bármelyik okot vesszük is alapul, azt hiszem, nem kell bizonygatni, hogy napjainkban inkább formális gesztusról van szó, hiszen a legtöbb nő megengedheti magának, hogy kifizessen egy vacsorát vagy mozit, ahogy a hagyományos nemi szerepek sem feltétlenül működnek már. Az erőforrások felvonultatásával ugyanez a helyzet. Ha tehát következetesen alkalmaznánk az emancipáció elveit, minimum fifti-fifti lenne a leosztás. De mivel nem alkalmazzuk, adódik a kérdés, hogy mi tartja életben ezt a szokást; miért ragaszkodnak hozzá a férfiak és miért veszik jó néven a nők. És miért adódnak annyira suta helyzetek, ha valamelyik fél szeretne eltérni a hagyományos forgatókönyvtől? Másik alanyom érdekes meglátást fogalmazott meg, és minden bizonnyal közel jár az igazsághoz: „A randin mindenképpen a férfi fizet, mert ez egy gesztus a nő felé. Nagyon mélyen még nem gondoltam bele, hogy miért van ez így. Talán azért, hogy egy férfinek ne legyen már probléma meghívni valamire azt a nőt, akit szeretne elkényeztetni. A későbbiekben, ha már tényleg egy párt alkotnak, és közös kasszán vannak, akkor lehet fele-fele, de addig mutassa meg a férfi, hogy nem pénztárcához méri a kapcsolatait.” Hasonló véleményen van egy másik megkérdezett is: „Szeretem fenntartani magamnak a jogot, hogy én fizessek a randizás időszakában. Később, amikor már komolyra fordul a kapcsolat, normális, ha elosztódnak a költségek, de az elején mindenképpen szeretek én fizetni. Viszont ha nem randizásról van szó, hanem szórakozóhelyen szeretnék megismerkedni egy lánnyal, óvatos vagyok az italmeghívással, mert egyre több olyan van, aki meghívatja magát, de csak az ingyen italokra utazik.” Úgy tűnik tehát, hogy napjaink modern randijain a férfiak olyan gesztusként kezelik a fizetést, amit a kiválasztott nő felé tesznek, de tisztában vannak vele, hogy inkább szokásról van szó. Másrészt mindenkit megnyugtat ilyen helyzetben, ha a hagyományos nemi szerepeknek megfelelően alakul a forgatókönyv, még akkor is, ha senki sem hisz benne igazán.

Az is nyilvánvaló azonban, hogy egyre gyakrabban térünk el a megszokott menetrendtől, ami oda vezet, hogy hamarosan gyökeresen átalakul a randizás intézménye. Jól látható ez az olyan férfiak véleményén, akik nem feltétlenül ragaszkodnak a megszokott formulákhoz, és alkalmazkodnak a kiszemelt nő emancipációs együtthatójához, afféle átmeneti álláspontot képviselnek tehát: „Az elején a férfi fizet, az természetes, mert az udvarlás része. Persze, az is lehet, hogy egy hülye szokás csak. Igazából a nőtől függ, hogy alakul a pénzügyi rész, engem nem zavar, ha meg akarja osztani a költségeket. Később már jó, ha közös a pénztárca, és ha együtt megyünk valahova, akkor mindkét fél beszáll a költségekbe, mert ugye minden pénzbe kerül.” – mondja egyikük. És persze vannak olyanok is, akik az egész randikérdés újragondolását és új alapokra helyezését szolgalmazzák a tapasztalataik alapján: „2011-ben szerintem erre már nincs szabály, mert eleve nagyon kevés a klasszikus randi, amikor a szereplők tudják, hogy randiznak. Inkább ’találkozunk és meglátjuk’ alapon történnek a dolgok, és ennek megfelelően alakul a fizetés is. Férfiszemmel azt tudom mondani, hogy alap, hogy én fizetek, de ha a nő emancipált, és jelzi, hogy ez most az ő köre vagy ilyesmi, akkor nem tiltakozom egy pillanatig sem. A klasszikus randit én szervezem és fizetem, de az általában akkor következik be, amikor már tart a kapcsolat, és ezt tisztázzuk. Azt gondolom erről, hogy a randi alapvetően nem az eseményről szól, hanem a másikról, így alapvetően teljesen mindegy, hogy ki fizet.”