Nem tudnám megmondani, ki és hogyan találta ki, hogy műsorozzunk, vagy a nővérem vagy én, ám az biztos, hogy szüleink semmit sem tudtak minderről. Ha tudnak róla, talán megakadályozzák az egészet, vagy legalábbis beleszólnak a műsorszerkesztésbe. Ugyanis mi azt adtuk elő, amit ismertünk, és amit kellően érdekesnek találtunk. Így lett az egyik fő műsorszám a János bácsi a csatában kezdetű dal, amely ugyan nem lett volna önmagában izgalmas, ám kitaláltam 5-6 éves fejemmel, hogy illusztráljuk az eseményeket. Kukacokat gyártottunk. Papírból kivágtuk, ceruzával színeztük, majd madzagot kötöttünk rájuk, és amikor odaértünk, hogy „János bácsi testét kukacok eszik…”, akkor nővérem lefeküdt a földre – ő volt a hulla –, én pedig rángatni kezdtem a testére helyezett papír puhatestűeket.
Volt is megrökönyödés. És pár halvány mosoly. De a kacaj végül mégiscsak kitört mindenkiből, amikor Laci nagybácsi kedvéért elszavaltuk a 80 éves reklámszöveget: „Ép testben épp hogy élek, én Szent István malátakávén élek. Laci!” Ma sem tudom, hogy miért volt a reklám alá írva a Laci felirat, de úgy éreztük, ez igazán személyre szóló, kedves versike. Nem is értettük, miért az a nagy hahota, s csak évek múlva jöttem rá, hogy a vers helyesen úgy van, hogy „Ép testben ép lélek”, „hogy” szavacska nélkül, mert így bizony egészen mást jelent. Viszont remek karácsony volt, ennyi vidámságot és nevetést még nem látott kis lakásunk!
Felnőtt fejjel ma nehezen tudnám eldönteni, hogy szeretném-e, ha gyermekeim hasonló műsorral lepnének meg. Mert valahogy konzervatívabb lettem, és jobban szeretem, ha szenteste Jézuskáról, ajándékokról, angyalkákról szól. Másrészről viszont kár lenne gátat szabni a gyermeki kreativitásnak…
Mert kétféle karácsonyi műsor létezik. Az egyik verzió, hogy a szülők kezükbe veszik az irányítást, és ő maguk választják ki a műsorszámokat, és betanítják azt a gyermekeknek. A dolog egyszerű: a nagy kínálatból lehet válogatni verseket, dalokat, meséket – jó érzésű szülők azért megbeszélik a gyermekekkel, hogy melyiket szeretnék. Ha valamelyik gyermek zenélni tanul, vagy sportol, akkor egy kis tánccal, mozgással, furulyaszóval lehet még színesíteni az előadást. Kellenek még jelmezek, amiket a mami megvarrhat. Lehet a műsort a szülőkkel is „dúsítani”, vagyis ha sok vendég érkezik szentestére, akkor akár a szülők is szerepelhetnek.
Kedves dolog ez, csak az a kérdés, hogy a gyerekek mennyire élvezik. Egész évben magolnak az iskolában, ott is vannak előadások karácsony tájékán, és még otthon is ezt kell csinálniuk? A kisebbek még örömmel vesznek részt benne, de a nagyobbak már – például egy kamasz –, biztos, hogy nem hajlandó rá. Az is kérdés, hogy mennyire akarnak szerepelni egyáltalán, hiszen vannak gátlásosabb gyerekek, akiknek tiszta kín kiállni mások elé.
Vagyis ha mi, szülők egyengetjük a karácsonyi előadás útját, akkor legyünk nagyon óvatosak, semmiképpen ne erőszakoljuk ki, mert csak rossz ízű emlékek maradnak meg mindenkiben. A másik megoldás, ha a gyerekek maguk kezdeményezik a műsort, és lesz, ami lesz, rájuk bízzuk a döntést. Őszinte előadásokat láthatunk majd, az biztos, bár tematikáját és előadásmódját tekintve biztos, hogy nem lesz profi – lásd kukacok.
Mit tehet egy szülő, ha szeretne ilyen karácsonyi műsort?
Óvatosan közelítsünk a téma felé, vessük fel az ötletet, és igyekezzünk kipuhatolni, mit szólnak hozzá a gyerekek. - Próbáljunk meg kedvet csinálni hozzá, például meséljük el saját gyerekkori élményeinket, és semmiképpen ne erőszakoskodjunk! Ne hozzuk fel a szomszéd Bezzeg gyerekét, hogy Bezzeg Piroska milyen szépen szavalt tavaly a szüleinek, és Bezzeg Lajoska milyen gyönyörűen énekelt. Ezzel biztos, hogy elvesszük gyermekeink kedvét egy életre a műsorkészítéstől. - Ha megfogant az ötlet a kicsi fejekben, akkor igyekezzünk megtudni, hogy szükségük van-e a mi segítségünkre. Mi jelent nekik nagyobb örömet? Ha mindent ők találnak ki és titokzatoskodnak, vagy ha kicsit irányítjuk őket, esetleg mi magunk is szerepelni fogunk? -Ha ők akarnak mindent elkészíteni, akkor hagyjuk őket békén, tegyünk úgy, mintha semmit se tudnánk arról, hogy meglepetés készül. - Ha beszállunk a szervezésbe, akkor is minimalizáljuk a ténykedéseinket: csak akkor segítsünk, ha elakadnak, ha várják az ötleteket, inkább igyekezzünk belőlük kihozni a maximális kreativitást! - Az előkészületek legyenek egy nagy játék részei, játszunk mi is, ne a komoly felnőttet alakítsuk, aki tökéletesen elszavalt verset és csuda-csuda szép jelmezeket akar. Bármilyen kényszer az örömöt csökkenti, és nem azért csináljuk ezt, hogy a rokonok bámuljanak, hanem azért, hogy vidám, meghitt szentesténk legyen. - Ha gátlásosabb a gyerekünk, akkor olyan szerepet válasszunk neki, amitől nem ijed meg, például lehet ő egy néma fenyőfa – ő van a központban, mégsem kell semmit se tennie. - Hagyjuk, hogy a gyerekek legyenek a rendezők, vagyis ha ránk osztanak valamilyen szerepet, akkor menjünk bele a játékba! Igyekezzünk kitalálni valami olyan számot is, amivel bevonhatjuk a nézőket – rokonokat – is a műsorba. Sokkal izgalmasabb, ha bevonszolják a gyerekek a nagyszülőket a „színpadra” és valami szerepet osztanak ki hirtelen rájuk, mintha csak nézik az előadást. Például lehetnek a rokonok a három királyok, akiknek a kezébe adják az ajándékokat, és az a feladatuk, hogy átadják a Máriát játszó gyereknek. De lehet valamilyen játékot is kitalálni, a műsor zárása például lehet egy körjáték, vagy egy közös éneklés. - Hogy miből álljon a műsor? Bármilyen műsorszám megfelelő, amihez kedvünk van: vers, mondóka, ének, hangszeres zene, játék, tánc… A sorrend sem igazán fontos, csak arra érdemes vigyázni, hogy a befejezés valami közös tevékenység, például éneklés legyen.
