Marta egy kaliforniai zenecsapat, a metalcore stílusú Bleeding Through (azaz Átvérezni) szintetizátorosa. Egyik drámai erejű daluknak, a Love Lost In A Hale Of Gunfire-nek láttam a művészien kivitelezett videóklipjét, amit azóta már több tucatszor megnéztem. A klipben egy bábukészítő készít egy nőalakot, amibe – a művész odaadó gondoskodása miatt - lélek költözik. Nekem beugrott az ókori görög regék egyik szereplője, a szobrász Pügmalión. A mester olyan tökéletes nőalakot alkot, hogy beleszeret saját művébe. Bár a rege szerint Aphrodité, a szerelem istennője életet lehel a szoborba és a szerelem beteljesül, de az én alkotásom nem végződik happy end-del. A természetellenes, megrázó szívéhséget vetettem papírra egy szilveszter éjszakán. A tökéletes szobor arcaként Marta királynői vonásai tűntek fel lelki szemeim előtt.
Marta nem csak szerintem gyönyörű; a Youtube-on minden felvételük kommentjei hemzsegnek az imádó szavaktól, amit a világ minden részéről írtak rajongói. Mint megtudtam, a vele interjút készítő férfiriporterek rendszeresen zavarba jönnek áradó nőiessége miatt. Ez év elején pedig egy amerikai zenei díjkiosztón, a Golden Gods Awards-on pedig ő kapta a legszebb metalzenésznőnek kijáró aranyszobrot. Marta a csapatával és más bandákkal együtt 2009. április 28-án itt Budapesten, a Dürer Kert nevű rockklubban lépett fel.
Én az elővételes jeggyel bírók magabiztosságával mentem el a hosszú sor mellett, hogy a belépős karszalagot csuklómra kapva kivárjam a számomra mellékes zenekarok koncertjét. Amikor már a Bleeding Through tagjai jöttek fel a színpadra, hogy beállítsák, behangolják hangszereiket, Marta is előkerült. Megdobbant a szívem a hollófekete hajú, kék szemű, telt ajkú nőcsoda láttán. Többen a közönség soraiból elhaló „Marta, I love You!” kiáltásokat hallattak, amire a címzett kedvesen, szerényen elmosolyodott és integetett a hangok irányába. Néhányan odasiettek a színpadhoz, ahol a kaliforniai szépség szerelte a billentyűzetét. Autogramkérő papírok, jegyek, tollak, fényképezőgépek kerültek elő. Marta ragyogó mosollyal, őszinte örömmel osztotta az aláírásokat, hajolt össze a közös fényképre áhítozókkal, pár szót váltott velük.
Én is odaléptem hozzá. Elmondtam neki, hogy az a bizonyos videóklipjük és az ő szépsége, kisugárzása ihlette egy fájdalmas szerelemversemet, amit – nem udvarlásból – szeretnék odaadni neki. Meghatódott, amikor elővettem a papírt, amin a Pügmalión Szavai szerepelt, mellette az angol fordítás. Ekkor olyasmi történt, amire nem számítottam: HOZZÁM BÚJT ÉS ÁTÖLELT.
Bár nagyon örültem váratlan reakciójának, de nem értettem, mire elmagyarázta: imádja a költészetet, és még soha, senkitől nem kapott ajándékba verset. A kedvesétől sem, a régebbiektől sem. Amikor pár nappal később a neten olvastam interjúit, kiderült hogy nem csak udvariaskodott a költészet iránti vonzódásával. Ugyanis rajongója Poe és Lovecraft művészetének. Még beszélgettünk egy kicsit, csináltunk közös fotót, megkérdeztem hogy megpuszilhatom-e az arcát, mire édesen nevetve mondott igent. Nosza, ezt az engedélyével akkor le is fényképeztem. Aztán elrakta a verset, mert készülődnie kellett a koncerthez.
A Bleeding Through fellépése igazi örömmámor volt. Én természetesen az említett Love Lost In A Hale Of Gunfire-t vártam, amikor felmásztam a színpadra, és pár lépés után ráugrottam a közönségre. Ezt „stagediving”-nek hívják, az ilyen kemény koncerteken ez kellemes és gyakori esemény, mások is úsztak a kezeken.
Marta ragyogó mosollyal tombolta végig a koncertet, haja szélvészként pörgött, dús keblei a zihálástól emelkedtek-süllyedtek. „Te, én szerelmes vagyok ebbe a csajba!” – üvöltötte egy vadidegen fickó a fülembe az első sorban.
A koncert után talán másfél órával egy véletlen során kiderült, hogy bemehetek a zenekari pihenőbe. Éltem az alkalommal, és ott találtam Martát egy kanapén ülve, sms-t írva. Ráköszöntem, megkérdeztem hogy beszélhetnénk-e. Kis türelmet kért, addig leültem mellé. A basszusgitáros Ryan és a dobos Derek egy másik kanapén pihent – láthatóan nem zavartam őket. Amikor Marta befejezte az sms-t, elkezdtünk beszélgetni és egyszerűen hihetetlen élmény volt. Mint kiderült, nagyon nyitott és őszinte egyéniség, teljesen híján bármi hiúságnak. Ő az USA-ban sztár, rengeteg interjút ad, mégis úgy csevegtünk, mintha csak egy házibuliban lennénk két átlagember. Tényleg elolvasta a verset, belefacsarodott a szíve Pügmalión szerelemkínjába. Kérdezett belőle ezt-azt. Társalogtunk közös zenei kedvencekről, a tetoválásairól, Mary Poppins-ról, Magyarországról, Drakuláról (elmagyaráztam hogy ő nem volt magyar), Báthory Erzsébetről (ő bizony magyar), sok egyébről. Igazából nekem nem a társalgás információanyaga volt emlékezetes, hanem a csengő kacaja, finom nőillata (mmm…), cseresznyepiros ajkairól sugárzó mosolya, csillogó kék szemei, közvetlen modora. Az, hogy ő egy múzsám, ezrek imádottja, mégis testközelből csacsog velem egy kanapén.
Nemsokára indulniuk kellett a turnébuszba. Felszedelőzködött, beszélgetve kikísértem a buszig, ahol még megkérdezte, hogy a következő magyar koncertjükre is jövök-e. Természetesen igent mondtam, hihihi! Még utoljára megölelt és eltűnt a jármű belsejében. Emelkedett hangulatban ballagtam haza a budapesti éjszakában.
Fél éve kezdtem gyűjteni a tetoválásokat. A bal karomra a múzsáim közül a legfontosabbak arcvonásait festette fel egy kiváló művész, Budaházy Zsolt. A szőke Lene Marlin egy első-látásra-szerelemverset idézett elő belőlem; Jane Doe koponyaszerű arca az elmúlás komor szépségével ajándékozott meg. Mindkettejük felett pedig ott nézelődik mesekék szemeivel, titokzatos Mona Lisa-mosollyal a fájdalmas szerelem múzsája: Marta…
Nem tudom, el fogok-e jutni a legközelebbi Bleeding Through-koncertre, ha idejönnek az országba. Ha igen, akkor sem biztos hogy tudok vele személyesen beszélgetni. De azt tudom, hogy Marta portréjának felvarrása fájt a legjobban, azok a körvonalak erősen átvéreztek (bleeding through). Múzsám szépségének saját bőrömön megörökítése volt az egyik legszebb fájdalom, amit életemben átéltem.
Nekem megadatott az az élmény, hogy egy ideig csodaszép múzsám csak rám figyelt. Akárhányszor meglátom finom vonású arcát a bőrömön, egy csupa élet tündér téren és időn átívelő kacaját hallom, ölelését érzem. Amikor pedig, remélhetőleg hosszú évtizedek után, a halál Jane Doe-arca fordul felém mindent eltakarva, múzsáim legteljesebb szépségének bőrömbe vésett emlékével helyezik örök nyugalomra testemet…
Angyal Gyula
