A porcelánkorsó a kirakattal szembeni polcon unatkozott. Időnként a pult mögött ülő eladóra pillantott, időnként az utca túloldalán lévő műszaki áruház kirakatára figyelt. Az eladó újságot olvasott, az áruház kirakatában televízió adott hírt a nagyvilágban történtekről. Hébe-hóba megcsendült az ajtó fölötti apró harang, betért egy-egy vásárló. Általában készletük eltört darabjait pótolták, nagyritkán ajándéknak szánt dísztárgyért keresték fel az üzletet.

Azon a napon, amikor a történet kezdődött, egy asszony nyitott ajtót az óvodáskorú fiával. Amíg az anyuka az eladótól érdeklődött, a gyermek, kíváncsian állt a pult melletti polc előtt. Még soha nem látott porcelánból készült hintót. Tátott szájjal csodálta, aztán meg akarta érinteni. A hintó magasan volt, a lábujjhegyen álló kisfiú megbillent, elkapta a polcot. Az edények riadtan csörrentek, az anyuka hátranézett.

Ne mozdulj mellőlem! Úgy viselkedsz, mint az elefánt a porcelánboltban!

Az hogyan viselkedik? – érdeklődött a gyermek.

Mindent összetör!

Az elefánt?

Igen. Amit délelőtt láttál a tévében. Hatalmas a termete, óriás fülei vannak, és földig érő ormánya. Nem emlékszel?

Az a nagy szürke?

Igen. Köszönj el szépen, mennünk kell!

Az asszony maga után húzva gyermekét elsietett. 

A porcelánkorsó érdeklődve figyelte a jelenetet. Látta társai iménti rettegését, hallotta segélykiáltásukat, átérezte félelmüket. Zárás után az eladó eloltotta a világítást, lehúzta a rolót, hazasietett. A korsó hosszasan tűnődött a redőny résein beszűrődő fényben. Az elefántra gondolt, aki mindent összetör. Vajon miért? Mit ártottak neki a porcelánok?

Másnap egyfolytában az utcát bámulta, de nem látott senkit, aki megfelel az anyuka által adott személyleírásnak. Harmadnap és negyednap sem. Eltelt egy hét, aztán kettő, amikor a szemközti televízióban észrevett valakit, akire illett az anyuka által adott leírás. A szürke szín, a nagy fülek és a földig érő ormány.

„Ez hatalmas? – csodálkozott – Hiszen belefér abba a dobozba! Alig nagyobb nálam!” Nem értette, miként képes egy olyan kis állat összetörni a porcelánokat. „Bárhogy is legyen, én nem fogom hagyni magam, sőt a többieket sem!”

Aznap éjjel nyugtalanul aludt. A túlsó kirakatban látott szavannáról álmodott, ahol a füvek és a fák beleférnek egy dobozba. Elefántot keresett, ha látott egyet, nekirohant, összetörte. Ment és ment megállás nélkül, már maga sem tudta, hány elefánton állt bosszút, amikor felbukkant egy nagyon furcsa, fehér színű példány. Nekirontott annak is, de meg sem rezdült. Újra megpróbálta, hatalmas csattanással ütközött, de a fehér elefánt nem moccant. Továbbra is csak állt és bámult a különös szemeivel. „Nem félsz?!” - kiáltott neki a korsó, miközben újabb lendületet vett. Az elefánt nem válaszolt. „Na, most véged!” - ordította a korsó, és minden erejét összeszedve száguldani kezdett, felemelkedett a földről…

Hát te? – kérdezte az eladó – Mikor csorbultál ki?

A korsó felébredt az emberi hangra, csodálkozva nézett végig magán „Kicsorbulni én?”

Talán szállítás közben… Most már mindegy, leárazlak és áthelyezlek ide a többi selejt közé.

„Selejt?” – szontyolodott el a korsó, de mi mást tehetett volna, némán tűrte sorsát. Átkerült a másik polcra. Érdeklődve nézett körül, jobb oldalán egy teáscsésze, bal oldalán pedig… nem akart hinni a szemének… az elefánt.

Az álmában látott fehér elefánt. Állt mozdulatlanul, különös tekintettel, akár csak a szavannán. A korsó nézte egy darabig, közben azon tűnődött, miért nem érez haragot. Talán, mert az elefánt is porcelánból készült?

Idős hölgy lépett be a porcelánüzlet ajtaján.

Jó napot kívánok!

Üdvözlöm, mivel szolgálhatok?

Levertem a mosogatóról a régi korsómat, szeretnék újat vásárolni.

Értem. Ha megfordul, ott balra a polcon találja őket.

Ó, köszönöm – lépett a hölgy a polchoz, majd elszomorodott – Sajnos, ezek túl drágák a nyugdíjamhoz. Tud olcsóbbat mutatni?

Csak hibásat, ötvenszázalékos áron.

Megnézhetem?

Igen – sietett az asszony mellé az eladó és leemelte a csorba korsót.

Rendben, ez megfelel… és az elefánt mennyibe kerül?

Azt jobban le…

Ne haragudjon, kedves, felém fordulna? Nem látom a száját.

Elnézést. Az elefántot jobban leértékeltük, mert évek óta áll itt, nem kell senkinek.

Értem… Tudja, aranyoskám, mi már nem nagyon kellünk senkinek, de egymással jól ki fogunk jönni, hiszen egyformák vagyunk.

Egyformák? – nézett értetlenül az eladó.

Igen – mosolyodott el az idős hölgy – A korsó csorba, én siket vagyok, az elefánt pedig vak.

Gerencsér János tollából.