Amikor beléptem a gimnázium kapuján, rossz érzéseim voltak. Idegen hely, idegen emberek, egy új fejezet kezdődik az életemben. Mindez attól függ, milyenek lesznek az új osztálytársak, tanárok, hogy fogok tudni beilleszkedni. Már három napja elkezdődött a tanév, de egy betegség miatt csak a 3. napon kezdtem a sulit. Talán sokat idegeskedtem az új dolgok miatt. Erőt vettem magamon, és megindultam a kijelölt terem felé. Az osztálytársak már bent voltak. Nagyon kedvesen fogadtak, soha sehol nem voltak még ilyen kedvesek hozzám idegen emberek. Elsőként 2 lány jött oda hozzám, Kinga és Ivett. Bemutatkoztak, és nyomtak az arcomra 2-2 puszit. Aztán jöttek a többiek is.

Pár nap múlva már teljesen otthonosan mozogtam a többiek között. Már padtársam is volt. A tanárok is aranyosak voltak. Viszont feltűnt, hogy 2 lány minden tanárnak próbál a kedvében járni, mindig azt teszik, amit a tanárok elvárnak egy rendes diáktól. Hamarosan mindenkinek feltűnt ez a túlbuzgóság, és elkezdtük őket puncsosozni. Sokszor már nem is beszéltem velük, éppen hogy köszöntünk egymásnak. Persze mindent tudtunk róluk, hogy melyikőjük éppen mikor és hogyan szakított a barátjával, stb. Egész évben ment a civakodás, akkor hatalmasodott el az ellentét, amikor miattuk kellett büntető dolgozatot írnunk az Antigonéból.

Mégis voltak időszakok, amikor egészen jó kapcsolatban voltam velük. Mondhatni, hogy megszerettem Őket. Főleg Kingát, mert ő volt a nyitottabb. Meg tudta bocsátani nekem azt, hogy fél éven keresztül csak Puncstortának, Puncsedlinek hívtam. Akkora szíve volt, hogy mindezt félre tudta tenni, és hajlandó volt újra megismerni. Persze ezek után is voltak nézeteltéréseink, főleg évvégén.

Eltelt a nyár, és egy teljesen új osztály várt vissza mindenkit az iskolába. Kevesebben lettünk, bár jöttek új emberek. Ivett teljesen megváltozott. De nem jó irányba. Egyre többet veszekedtek Kingával, és az osztály nagy része Ivett mellé állt. Persze, ő volt a módosabb, neki voltak menőbb barátai, senki nem akarta, hogy cikizzék azért, mert nem Ivett mellé áll.

Én viszont ekkor ismertem meg igazán a Kingát. Engem nem érdekelt, hogy miatta engem is leszólnak. Számomra többet ért az, hogy addigra barátomnak tudhattam. Sokat voltunk együtt, jókat bohóckodtunk együtt. Órán leveleztünk, mint ahogyan mindenki az osztályban. Azt vettem észre, hogy teljesen megnyílt előttem ez a lány, és szépen lassan én is elmondtam neki minden titkomat. Tudom, hogy a Kingának fájt, hogy Ivettel összevesztek, mert mondta. Én mégis hálás vagyok, mert így barátkoztunk össze. Így jöhettem rá arra, hogy igenis léteznek olyan emberek, akik feltétel nélkül segítenek a másiknak, még akkor is, ha attól korábban csak rosszat kapott, és tudta, ha segít neki, utána ismét csak piszkálódásra számíthat a részéről. Kezdtem rá felnézni, hogy hogyan lehet egy ilyen törékeny lánynak ekkora szíve? Hogy fér bele ennyi jóság, szeretet?

Sajnos a többiek annyira ellehetetlenítették a Kinga életét a gimiben, hogy a 11. osztályban már nem hozzánk járt. Átment egy másik iskolába, ahova még annyira sem szeretett járni, mint hozzánk. Sokat találkoztunk, és mindig csak panaszkodott arra az iskolára. Közben pedig még mindig tartott a nagy szerelem azzal a fiúval, akivel 10. osztályban jött össze. Sokat leveleztünk, találkoztunk, telefonáltunk. Sikeresen letette az érettségit, és megszerezte az eladó szakmát. De ő maximalista volt, és technikumra jelentkezett, ami 2 éves képzést jelentett.

Közben én terhes lettem. Annyira örült neki, és olyan boldogan mondta, hogy ők is akarnak majd a párjával. Megszületett a kislányom, és olyan szép levelet még soha senkitől nem kaptam, mint tőle. Annyira ismert! Van két mondata a levelében, ami teljesen a szívembe és az agyamba vésődött: „Drága Noncsikám! Ez is Rád vall, hogy még a világ legcsodálatosabb dolgát, amit egy nő átélhet, a szülést is túlbonyolítottad!” Váltottunk pár levelet, de mindketten nagyon elfoglaltak voltunk, én a kislány miatt, ő pedig a tanulás mellett dolgozott is.

Egy nyári napon elkísértem édesanyámat Szekszárdra. Tudtam, melyik boltban dolgozik, ezért bementünk vásárolni Anyummal és kislányommal. Azt az örömet, amit az arcán láttam, amikor észrevett, elmondani nem lehet. Kérdezte, mit szeretnénk venni, én meg mondtam neki, hogy csak miatta mentünk be, hogy láthassa a Flórát. Láttam az arcán, hogy nagyon örült neki, hogy gondoltam rá. Beszélgettünk, de mivel mennie kellett, elbúcsúztunk. Utána ugyanúgy tartottuk a kapcsolatot, mint előtte: telefon, internet, levél... Megvolt az eljegyzése tavaly júliusban. Aztán elmaradtak a levelek, a telefonálás, interneten sem válaszolt. Próbáltam hívni, nem kapcsolható.

Írtam egy e-mailt, hogy hátha válaszol. Megírta az új számát, és írta hogy várja a hívásom. Nekem lefogyott a kártyámról a pénz, a fülkéhez pedig nem volt kedvem kimenni. Mindez május közepén történt. Június 5-én délelőtt leültem a gép elé, bekapcsoltam. Rögtön a levelezéseimet láttam. Egy osztálytársa volt a  feladó, témának a Kinga nevét írta. Nem tudtam mire vélni a dolgot. Amikor elolvastam a levelet, rosszul lettem.

Sajnos olyan levél volt ez, amiben közölték, hogy meghalt. Abban reménykedtem, hogy ez csak valakinek a beteges tréfája, hogy ilyen nem létezik. Hiszen még csak 20 éves... És pont nekem ne szólt volna, hogy beteg? Estére bebizonyosodott, hogy ez nem vicc, tényleg beteg volt, nem tudtak segíteni rajta. Azt hittem a szívem hasad ketté, de tudtam, erősnek kell maradnom, hiszen nekem itt a kislányom. Nem sikerült, napokig csak sírtam.

Június 13-án, pénteken elbúcsúztattuk. Mintha az időjárás is tudta volna, milyen szomorú nap köszöntött ránk. Se nem esett, se nem sütött a Nap, de olyan borult volt az idő, mintha hatalmas nagy vihar közeledne. Borzasztó volt. Valaki megkérdezte, hogy csak ennyi, negyed órás? Nekem nem negyed órának tűnt, hanem az örökkévalóságnak. Nincs emlékhelye a temetőben, nem lehet kimenni hozzá. Így marad az itthoni gyertyagyújtás. Megvolt a búcsúztató, reméltem könnyebb lesz valamivel, de nem.

egint napok óta azon gondolkodom, hogy miért pont neki kellett elmennie? Miért így? Hogy volt annyi ereje, hogy felkészüljön a halálra? Mennyire félhetett tőle? Mennyire fájhattak a kezelések? De amiért nagyon lelkiismeret-furdalásom van, az az, hogy miért voltam arra lusta, hogy kisétáljak a fülkéhez felhívni? Azóta mindenki felvette a kapcsolatot mindenkivel az osztályban. Nem szabad azt hinnünk, valaki érdekből jó hozzánk. Én azt hittem, és egy évvel hosszabb lehetett volna a mi barátságunk. 3 vizsga választotta el attól, hogy kereskedelmi-menedzser legyen.

Pár év választotta el attól, hogy saját, boldog családja legyen. Viszont sikerült neki nagyszerű emberré válnia. Ha csak fele annyi jóság és önzetlenség lenne bennem, mint benne, már nagyszerű ember lehetnék. Félek, onnan fentről látja, hogy miatta szomorkodom, és tudom, ezt nem akarná. Jó lenne, ha el tudnám engedni, ha el tudnám fogadni, hogy már csak a szívemben és az emlékeimben él tovább, de még nem megy.

Remélem, az idő enyhíti a fájdalmat! Tudom, most már ott fent az angyalok között fent ül, és vigyáz Rám!