Az utca szinte teljesen kihalt volt, néha egy-két köhögés hallatszott sötét sarkokból, ahová nem ért a lámpák erőtlen fénye. Megállt egy kirakat előtt, néhány tévé, telefon és fényképezőgép volt benne. Sokáig nézte elmerengve az egyik tévékészüléket, mintha az elmúlt éveket nézné végig újra. Hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát.

Élesen villant fel előtte a tegnap este. Ákos sokáig dolgozott, ő pedig hősiesen várta pizsamában, begubózva a nappaliban álló vénséges kanapé egyik sarkában. Fényképeket nézegetett. Ott volt előtte az egész közös életük.

Az a csodálatos nyár a főiskola után, amikor megismerkedtek a Balaton partján. Ákos nem volt kifejezetten jóképű, ráadásul magas volt és vékony. Soha nem szerette a magas, vékony férfiakat. Ákosban azonban volt valami, ami már akkor magával ragadta, amikor először fonódott össze a tekintetük. Aztán jött minden magától. Nem egészen egy év múlva már az oltár előtt álltak, újabb egy év elteltével megszületett Anna.

Csodálatos volt az egész. Barátaik mindig azzal cukkolták őket, hogy mindez már túl szép, hogy igaz legyen, tisztára mint egy hollywoodi romantikus film. Ő maga is elhitte, hogy az életük tökéletes. Túlságosan is elvakította Ákos iránti rajongása.

- Nem is szerettem, szinte csüngtem rajta! – suttogta maga elé a kihalt utcán. Motoszkálást hallott az egyik kapualj felől, egy pillanatra megáll, majd sietve tovább indult.

- Biztos, hogy ez volt a baj. Úgy érezhette, hogy megfojtom – gondolta.

Tizenegy elmúlt, amikor tegnap este Ákos hazaért. Ő boldogan ment elé, a nyakába ugrott, ahogy húsz éve is, de a férfi finoman eltolta. Értetlenkedve nézett fel rá, ilyen még soha nem fordult elő. A férfi a földet nézte mereven, mintha ott segítséget találna, hogy ki tudja mondani, azt amit már hónapok óta tervez. Hirtelen annyira öregnek tűnt, hajában ősz szálak csillogtak, arcát egy-két mély ránc szántotta, szeme fakó volt. Nyoma se volt a húsz évvel ezelőtti ifjúnak.

Nem tudta, hogy mi lelhette a férfit, de az alatt a néhány másodperc alatt, amíg így álltak, lélekben felkészült a legrosszabbra is. Ákos lassan ráemelte tekintetét, melyben szomorúság tükröződött. Hová lett a tűz a ragyogó kék szempárból? A férfi mély levegőt vett, aztán csak ennyit mondott, olyan halkan, hogy először azt hitte félreérti:

- El akarok válni!

De az acélkék szempárból most olyan határozottság áradt, hogy nem tévedhetett. Ákos a fürdő felé indult, ő pedig elpakolta a fényképeket. Közben mélységes fájdalmat érzett, sírás fojtogatta, de erősnek igyekezett mutatni magát.

Reggel amikor felébredt azt hitte, hogy az egészet csak álmodta, de a férfi rideg viselkedése észhez térítette. Most így az egyre jobban megeredő esőben nem is emlékszik, hogyan élte túl ezt a napot, amint kilépett a munkahelyének kapuján, neki vágott a városnak. Egész délután rótta az ismeretlen utcákat, most azonban egy ismerős kapu előtt áll. Föl kell, hogy menjen, szembe kell néznie a múlttal és a jövővel az imádott férfi nélkül.