Búsan dereng a távol szél jaja seper a fákon sárgul a táj vörösen izzik őszi eső tépi szét mi eddig zöld volt s virágzott gondtalan. Bezárul,elhervad lehullik,lombtalan. Sáros út hidegen vizesen, csapzottan zuhan alá a köd, mely tiszta gyönyör. Mint gyermek ha zokog is könnyeit törölve újra nevet, mert lombját hullató sem búsul hisz tudja, újra rügyet fakaszt tavasszal. Virágok,fák most alszanak, szuszognak. Elhullnak levelek,peregnek száll alá a mélybe, narancs színű mohos ágyat képezve mely léptek zaját tompítva kérdezget. Lesz még madárdal,mi nekünk szól? Lesz még cirip-hang,fészekalj, Méhraj duruzsol? Válaszként a szél süvít tova. Alszik az erdő,szuszog gondtalan.