Egyetlen visszahúzó erő a szerelem lehetett volna. Ha korábban találkoznak és hosszabb ideje lettek volna már együtt, akkor talán a srácnak is átfutott volna az agyán, hogy esetleg visszalép. Ebben a döntési folyamatban azonban, hogy menjen-e vagy se, sajnos nem szerepelt barátnője személye.

Az első sírások és viták után végül abban maradtak, hogy kihasználják a maradék időt. Tudták, hogy októberben menni kell, de hitték, hogy addig három emlékezetes hónapot tölthetnek még együtt. Látszott rajtuk, hogy minden nap egyre nehezebb és nehezebb. Minden eltelt perccel közeledtek a vége felé, és ezzel természetesen nem volt könnyű együtt élni.     Olyannyira nem, hogy a soron következő veszekedés eredménye már szakítás lett. Arra jutottak, hogy ha már most szétválnak, akkor talán könnyebb lesz. Ha külön utakon járnak és szokják egymás hiányát, lehet, hogy kevésbé fog majd fájni, amikor szeretett ember valóban elhagyja a légteret. De ez sem működött. Nem tudták megállni, hogy ne hívják egymást, hogy ne találkozzanak, miközben a hetek egyre gyorsabban pörögtek. A szükséges papírok, egészségügyi és egyéb vízumok lepecsételve várták az indulást, és már csak egy hónap volt hátra, amikor megbeszélték, hogy mégis együtt maradnak.    

Onnantól kezdve aztán tényleg minden időt egymással töltöttek. Belátták, hogy hiába is igyekeznek, nem tudják parancsszóra félretenni az érzéseiket és ezt nem is várta tőlük senki. Ráérnek majd akkor szenvedni, amikor már muszáj lesz, most azonban megragadnak minden egyes pillanatot. Pityergések persze voltak, de közel sem annyi, mint a szándékosan külön töltött időszakban.     A barátok az utazás előtti napokban búcsú bulit szerveztek, egy utolsó közös iszogatást, ajándékozást. Nem sokkal később pedig már a repülőtéren állt a két család, mert ezt persze mi sem hagyhattuk ki. Rossz volt látni őket, ám azt érezni, hogy Kata mennyivel nehezebben válik el Ádámtól, mint tőlünk, a családjától, sem volt valami felemelő érzés. Tehetetlenül álldogáltunk ott mindannyian, mígnem elengedték egymás kezét, aztán a gép lomhán gördült a kifutópályára.    

Azóta mindenféle internetes megoldással próbálkoznak. Egyelőre webkamerával és egyéb ötletes szoftverekkel tartják a kapcsolatot, és az időeltolódástól függetlenül, órákon keresztül csetelnek, beszélgetnek. Én persze azóta sem igazán tudok a lányomnak segíteni, ami nagyon rossz érzés. Legtöbb, amit tehetek, hogy éjszakánként, ha megint szipogást hallok a szobája felől, bemegyek hozzá, megölelem és fogom a kezét!