A történet ott kezdődik, hogy amikor Cserháti Zsuzsa hosszabb időre eltűnt a nyilvánosság elől, többször is próbáltam őt felkeresni, de sehol nem lehetett elérni. Aztán jött a nagy visszatérés sokunk nagy örömére, és én is úgy éreztem, hogy újra érdemes próbálkoznom. Sajnos közbejött egy váratlan affér.

Zsuzsa bement élő adásba egy rádióbeszélgetésre, ahol az ifjú titán riporter, aki azt hitte, hogy most megmutathatja ország-világ előtt, milyen bátor, pofátlanul egy rendkívül szemtelen kérdést tett fel, aminek az volt röviden összefoglalva a lényege, hogy minek ez a visszatérés ilyen idős korban, egyáltalán mit is akar még elérni? A szerkesztő, aki nagy tisztelője volt a művésznőnek, ezért is hívta be vendégként, az üvegablak mögött majd’ elájult szégyenében. Zsuzsa válaszolt valamit, de utána elzárkózott a sajtó elől.

Ebben a helyzetben próbáltam őt szóra bírni egy hosszabb interjúra. A kiadó nem sok jóval bíztatott, de azért a telefonszámát megadta. Felhívtam és elmondtam, miért is keresem. A válasz elutasító volt, de még nem tette le a kagylót.

És akkor elkezdődött egy hosszabb beszélgetés, amiben igyekeztem meggyőzni, hogy a riporterek között őszinte tisztelői is vannak, nemcsak szenzációhajhász suhancok. Beszéltem kollegáihoz fűződő barátságaimról, szakmai kötődésemről, hogy egykori zongora kísérője a korrepetitorom volt, és milyen szépeket mesélt róla, és még arról is, hogy a beszélgetésünk előzetesen már műsorba szerkesztődött, vagyis nagyon kellemetlen lenne, ha szégyenszemre nem készülnék el vele.

Végre kötélnek állt. Megmondta a címét, a kaputelefon számát, és időpontot egyeztettünk. Őszinte öröm töltött el, hogy sikerül tető alá hozni ezt a találkozót. A Bródy Sándor utcában van egy híres virágbolt, oda mentem be indulásom előtt. Elmondtam, kihez készülök, milyen előzményekkel, és kérdeztem a hölgyet, milyen virágot ajánlana. Egy végtelenül hosszú szárú rózsát húzott ki egy vázából. Azt mondta, hogy nem tesz mellé zöldet, ez így gyönyörű. Becsomagolja papírba, majd bontsam ki, és úgy adjam át.

Kezemben a rózsával, vállamon a magnóval felszálltam a 6-os villamosra és elindultam. A Király utcánál lesétáltam azt a pár sarkot és már ott is álltam a kapuban. Éppen akkor ért oda egy tíz éves forma kislány is, aki ugyancsak a házba igyekezett. Neki ugyan volt kulcsa, de én felszóltam kaputelefonon, hogy megérkeztem.

Amikor a lifthez értünk, és megláttam mellette egy kukát, arra gondoltam, hogy a rózsát itt csomagolom ki. A kislány tágra nyílt szemekkel figyelte a műveletet. Óvatosan szétbontottam a papírt, de nem volt benne semmi. Mivel az árus nem tűzte össze alul, a virág valahol útközben kicsúszhatott, én pedig a meggyűrt papírt szorongattam végig az úton. Láttam a gyerek szemén az értetlenséget, hogy kidobom a kukába, amit hoztam, és nem értette az egészet.

A lift megjött, visszaút nem volt egy újabb virágért, mert Zsuzsa kijött elém, és már várt a folyosón. Bementünk hozzá, leültünk, és bevezetőnek elmeséltem a történetet. Jót nevetett rajta, és ez feloldott minden feszültséget. Később minden aktualitásnál nyugodtan kereshettem, velem leült beszélgetni. Másnap felhívtam a kiadóját, hogy megköszönjem a segítségüket, és hogy elmeséljem a virág sztorit. A végén a vonal túlsó feléről csak annyit mondott az illető.

– Tudod milyen mázlid volt? Az egyetlen virág, amit Zsuzsa ki nem áll, az a vörös rózsa!