Tizenkilenc évesek voltunk, Gábor barátom, egyetemre járt és nyári gyakorlatát töltötte egy vállalatnál. Egy nap lelkendezve jött, hogy a szünidős diákok dolgoznak náluk, és meglátott valakit, akibe azonnal beleszeretett. Ez nem volt nálunk ritka, ebben a korban még jönnek az új szerelmek, aztán hamar mennek is. Egy új lányt persze mindig szívesen bevettünk a társaságba, hogy az arány javuljon, ennek is csak ennyi jelentőséget tulajdonítottunk.

Aztán jött a hétvége, mentünk bulizni, ő pedig kézen fogva megérkezett Ágival. Nem volt a mai értelemben vett szexbomba, olyan volt, mint egy kamasz tizennyolchoz közel. Aranyos, bájos, természetes, mindig mosolygós, hosszú hajú, csevegő, igazi társasági lény. Mondhatom, azonnal befogadtuk. Senki nem akarta levadászni a barátunk kezéről, és örültünk, hogy szeretik egymást. Ez minden pillanatban átjött, zrikáltuk is őket emiatt rendesen.

Aztán egyik napról a másikra a kapcsolatuknak vége lett. Csak évek múlva tudtam meg Gábor nagy titkát, hogy Ági titokban más fiúkkal is flörtölt, és egy találkozásuk alkalmával véletlenül más néven szólította, mire ő sértődötten szó nélkül faképnél hagyta. Büszkesége nem engedte, hogy megbocsásson, sőt még azt sem, egy érzelmeket tisztázó beszélgetés erejéig leüljön valahol szerelmével. Inkább szenvedett és viselte a tüskét. Mi persze állandóan megjegyzéseket tettünk. Ha Ágiék háza előtt elmentünk a villamossal, valami szurka biztosan elhangzott.

És ez a seb sosem gyógyult, csak a fájdalom vált megszokottá. Évekkel később néha összefutottam Ági mamájával, aki elmesélte, hogy milyen fordulatot vett gyermeke élete. Férjhez ment, lánya született, de a házassága tévedés volt, a fiú iszik, néha tettlegességre is vetemedik, de változtatni nem tud, viseli a sorsát. Gábor erről nem tudott semmit, én sem akartam neki elmondani, ő egyszerűen csak gyűlölte azt a férfit, aki elvette élete szerelmét. Lassan beletörődött a vereségbe, és új kapcsolatokat keresett. Fiatal volt, jóképű, diplomás, szerették a nők, volt lehetősége válogatni. Talált is valakit, aki szép volt, aki mellett meg lehetett pihenni, a bulizgatások helyett a munkának és a családnak élni. Aztán az élet rendje szerint megszületett a fiuk, sőt már fel is nőtt. Sikeresek voltak anyagilag is, minden jól alakult, a legnagyobb boldogságban éltek.

Aztán jött a borzalom, a gyógyíthatatlan betegség. Hiába minden orvosi beavatkozás, csak a szenvedés idejét tudták meghosszabbítani, az imádott feleség életét nem lehetett megmenteni. Gábor végigszenvedte vele ennek minden percét, és a halál beálltakor úgy gondolta, hogy nincs tovább, önkezével vet véget életének. Fia egy percre sem merte egyedül hagyni, minden olyan eszközt, ami sérülést okozhatott volna, gondosan elzárt az apja elől. Megvolt a temetés, özvegyen maradt barátom este otthon bekapcsolta a számítógépét és innen kezdve szívszorító a történet.

Az iwiwen keresztül levelet kapott. Ági volt, aki minderről semmit nem tudott, éppen csak a gép előtt ücsörögve rátalált egykori kedvesére. Csak annyit kérdezett: mi van veled? Nem akarom ragozni, ezzel új fordulatot vett mindkettőjük élete. Harmincnyolc év után találkoztak, és a szerelmük ott folytatódott, ahol annak idején abba sem maradt. Jóval ötven felett végre az ágyban is egymáséi lettek. Csak Ági férje nem örült, hogy kész tények elé állították, és nehezen viselte a válást, de a két gyerek boldog volt, hogy apját illetve anyját boldognak látja. Ők pedig végre összeköltöztek, és többé nem akarják elengedni egymás kezét. Én pedig közre adom a történetüket, hátha más is veszi a bátorságot és megkérdezi egykori szerelmét, mi van vele. Akár negyven év múlva is.