Anyáink tudták, tudják és mindig is fogják tudni, hogy hogyan kell nevelni „azt” a gyereket. De vajon elfogadható a mi számunkra az ő nevelési módszerük? Ki dönti el, mi a helyes?

Ami a nevelést illeti, nincs két ugyanolyan vélemény, ugyanis mindig akad, aki jobban tudja mit kellene tennünk a gyerekünkkel. Milyen az a nevelési módszer? Mitől lesz az jó vagy rossz? És különben is a kívülállók hogyan bírálhatnák ezt?

Mindenkinek megvannak a sajátos módszerei, ami ösztönösen a legjobb szándékkal történik. Legyen szó akár szigorról, büntetésről, jutalomról és … És vajon ide sorolhatnánk a verést is? A gyereknevelésben a kérdés szinte klasszikusnak számít. Ez a kérdés megosztja a szülői társadalmat. Vannak, akik el sem tudják képzelni azt, hogy valaha kezet emeljenek a gyerekükre. Erről másképpen vélekedők is vannak – szép számmal –, akik nem tudnak verés nélkül nevelni. Persze rögtön felmerül a kérdés, mit is értünk verés alatt? Minden testi „fenyítés” verésnek minősül? Talán türelmetlenségünkről vagy kétségbeesésünkről szól az, amikor minden kötél szakad és felpofozzuk a gyerekünket. De mit kell ehhez elkövetnie? Mi számít főben járó bűnnek? Ahány ház, annyi szokás.

Egy valamit azonban nem árt a fejünkbe vésnünk: a gyerekek nem úgy jöttek a világra, hogy meg tudják különböztetni a jót a rossztól. Ezeket szüleiktől tanulják meg. Tőlünk. Talán mi is ilyen súlyos büntetéseket adnánk saját magunknak? Felnőttként hajlamosak vagyunk elfelejteni azokat a saját magunknak tett ígéreteket, amikor gyerekként a szobánkba zárkózva, vagy a kerti búvóhelyünkre bújva azt mondogattuk : „én sosem fogom ezt tenni a gyerekemmel”. Pedig nem volt az olyan régen. Hol húzódik az egészséges határ?

Talán nem túlzás, ha azt állítjuk, szinte minden családban elcsattan egy-egy tasli. Akad azonban olyan család is ahol rendszeres, gyakori az ilyen nevelési eszköz. Általánosságban elmondhatjuk azt, hogy mindaz, amit teszünk, a gyerekünk érdekeit szolgálják. Senki sem születik rossz szülőnek, senki nem születik tapasztalattal a háta mögött. Mindent ösztönösen teszünk, és addig nem válunk rossz anyává vagy apává, amíg nem örömforrásként emelünk kezet a gyerekünkre. Hiszen nem okolhatjuk mindenért őket, nem lenne helyes bűntudatot kelteni bennük. Mi vagyunk a felelősek értük, tőlünk tanulják meg az élethez nélkülözhetetlen dolgokat, és ami a legfontosabb, a saját gyerekeiknek azt fogják továbbadni amit tőlünk tanulnak.

Felnéznek ránk, mert számukra a felnőttvilág  a tökéletes, a hibátlan világ. Talán nem szabadna ezzel visszaélni. Nagyon elcsépelt szöveg, de talán van abban valami, hogy a kommunikáció hiánya a legtöbb probléma okozója. Igyekezzünk minél többet beszélni csemeténkkel, érdeklődni folyamatosan, mi bántja őket, és igenis, beszéljünk arról, minket mi bánt! Értsük meg egymást, kezeljük őket egyenlő félként. Ne a félelmet érezzék, hanem a tiszteletet. Talán a verés, a szülő kétségbeesett segélykiáltása, ami igazából teljesen független attól, hogy milyen bosszúságot okozott a gyerek. A saját elkeseredéséről szól. Megvan az a tulajdonságunk, hogy túlzásokba esünk. Vajon ha egy reggel az ő bőrükbe bújva ébrednénk, elégedettek lennénk felnőtt önmagunkkal?