Már akkor is gyönyörűséggel töltött el testvérem szeretete, a két év korkülönbség szinte egyazon gondolkodásmódot eredményezett. Együtt kellett a jószágokat őrizni, én voltam a tehénpásztor. Egyetlen tehénkénk neve Kajla volt, és olyan jámbor volt, hogy csak magasztalni tudnám. Kajlát késő délután ki kellett terelgetnem a mezőre, vagy a patak partjára, vagy az akácos út szélére. Kevés kis motyót adott az anyám, amivel jobban telt az idő. Kaptam tűt, cérnákat, és valami kis hímezni való kelmécskét. Ha kedvem volt tanultam a hímzés fortélyait, ha nem, rajzoltam a homokba mindenféle szépségeket, amiről egy gyerek álmodhat. Este megjelent a szúnyoghad, és bizony úgy összemartak, az a csoda, hogy élek!

Ha hideg volt, sokszor a tehén közelébe bújtam, mert ott olyan jó meleg volt. Testvéröcsém, aki öt évesen disznókat őrzött, sokkal rosszabb feladatot kapott, mint én, mert ő kiskondás volt, és azok az átok disznók, azok úgy tudtak szaladni, ahány, annyi felé. Sokszor együtt terelgettük jószágainkat az öcsémmel, ha segítettem neki kondáskodni, akkor nem tudtak a disznók a tilosba lógni. Kettőnk életét összekovácsolta a sors. Anyai nagyanyám, apám mondása szerint: testvérek közt is volt 140 kg. Nagy méltósága volt, mert nem nagyon tudott menni a súlya végett, ha mennie kellett valahová, hát lovas kocsival vitte a nagyapám. 1960-ban megszületett a pici tesóm, én hét éves voltam, nálamnál két évvel fiatalabb öcsém öt éves! Megérkezett a pici öcsém, aki nagy lelkesedést váltott ki bennünk, nagyon imádtuk.

November szülöttje, és ekkor még illett a babát meglátogatni, és vinni a "kismamának" ennivalót. Emlékeim szerint havazott, amikor tanyánk udvarán megjelent a nagyszülők lovas szánja. Öcsémmel várakozva lestünk kifelé az ablakon (mit is remélhettünk ugyan?) Nagyanyám méltóságteljesen lekászálódott a szánról, és előkereste a kosarat, amiben az ételt hozta. Betotyogott keservesen, – mi pedig nagyon örültünk a mamának a testvéremmel – és kibontotta a kosarat, melynek tartalmát anyám elé, az asztalra rakta. Egy gyönyörű porcelán ételesben, illatozó tejberizst vett elő. Annak olyan mesés illata volt, és azon a rengeteg cukor és mazsola, ami gyermeki szemeimnek igazi álom volt! Rohantunk kicsi tesómmal kanalakért, és már ettük is volna, csakhogy nagyanyám felordított: – Takarodjatok ki innen, nem nektek hoztam! Te kedves olvasó, ki végig tudtad olvasni, hiszed-e, hogy könnyeimmel küszködöm e pillanatban is? Mint mindig, most is megfogtuk egymás kezét az öcsémmel, és kikullogtunk az udvarra sírni. Sírtunk, mert az a gyönyörűséges tejberizs nem a miénk volt (anyám megeszegette). Ma is hallom nagyanyám ordítását, ha tejberizst óhajtok. Nem is főzök, mert igen keserűnek érzem rajta a cukrot. Ez volt tehát egy nagyszülő. Ilyen szép emlékem maradt róla… Mondandómhoz még hozzátartozik, hogy mindketten nagyon soványkák voltunk a testvéremmel. Én szőke, kék szemű, öcsém Lacika, sötét hajú és zöldszemű. A nap mindkettőnket lebarnított jó erősen, lábunk szára mindig csupa seb volt. A tarlón a futás véresre szurkálta. Drága Laci öcsém 87-ben 31 évesen meghalt, az ő emlékére született ez az írás, névnapja alkalmára! Hálát adok a sorsnak, hogy ezt az én gyerekemet nem érték ilyen keserű emlékek! Vecsené Klára

Kapcsolódó anyagok: 

$$745$$ 

$$816$$