A titok egy olyan tény, amit szándékosan magunkba tartunk, holott tudjuk, a másikat biztosan érdekelné.  De ismernünk kell titok és titok közötti különbséget is. Az apró édes kis titkok építhetik a kapcsolatot, viszont a lelket összenyomó nagy terhek rombolóan hatnak. Ha egy titok ólomként nehezedik a vállunkra, akár pszichés problémákat, szervi megbetegedést is okozhatnak. A sokáig cipelt lepleket a gyerekeink viszik tovább magukkal. A hosszú családi titkok visszafordíthatatlan károkat okozhatnak.

– Nincsenek titkaink egymás előtt a férjemmel. Elmesélem neki mit álmodtam, mi történt a munkahelyemen, és ezt tőle is elvárom. Ő a másik felem, mindent tudnia kell rólam – meséli Edina. Ezt a fajta kapcsolatot a pszichológusok amőba-párnak nevezik. Ők azok, akik olyan szimbiózisban élnek, hogy természetesen azt is tudják, milyen volt aznap a másik emésztése. Naponta többször beszélnek egymással telefonon, ízig-vérig lecsupaszítják magukat lelkileg is. Ez veszélyes, hiszen a kapcsolat hamar kiüresedik, egy idő után semmi újat nem tudnak nyújtani egymásnak.

Ezt a hibát a nők gyakrabban elkövetik. Az első randin – ha megcsapja őket a „nagy egymásra találás szele” –, mindent rázúdítanak a kiszemelt áldozatra. Az őszinteség első hallásra vonzó lehet, de jobban járunk, ha megőrzünk magunknak néhány titkot, és megtanulunk hallgatni is. A negatív információval pedig bánjunk különösen óvatosan. Nem biztos hogy az első együtt töltött éjszaka után el kell mondanunk az új pasinak, hogy milyen nehezen találtunk rá, vagy, hogy mennyi szerelmünk lépett le csalárd módon. És a múltunkat sem kell feltétlenül kiteregetni.

A pasik nem tulajdonítanak túl nagy jelentőséget annak, hogy mit osszanak meg velünk, és mit ne. A saját külön kis világukhoz viszont tudat alatt jobban ragaszkodnak, mint a nők. A titkok felkutatása idegőrlő vállalkozás, semmi másra nem jó, minthogy saját pozíciónkat megvédjük. Bizonyosság kell, hogy nem maradtunk ki semmiből.

Anita szerint igenis kellenek titkok. Apró „nőcis” dolgok, amiket a lányok megbeszélnek egymás között. „Ha megtisztel a barátnőm egy bizalmas beszélgetéssel, nem szaladok a férjemhez a hírrel. Ez nem azt jelenti, hogy hazudok neki, vagy nem vagyok őszinte, de vannak dolgok, amiket egyszerűen meg akarok őrizni magamnak. És természetesen én sem faggatom ki, ha hazajön egy péntek esti pasis sörözés után. Nem szabad lépésről lépésre beszámolni mindenről, vagy percről percre elmesélni a napunkat.”

A titok azonban veszélyes fegyver is lehet. Erről a szépségszalonokban dolgozók mesélhetnének leginkább. A fodrásznál, a kozmetikusnál, vagyis veszélytelen semleges területen sokan megszabadulnak a lelkiismeret furdalásuktól, vagy legalább titkuk súlyos terhétől. Az egyik legnagyobb titok egy kapcsolatban, ha valamelyikük félrelép. Ez már nem tartozik a „saját külön kis világ” kategóriába. Nehéz rakomány, a „lelkisebbek” nem is bírják örökké cipelni. Egy idő után megszabadulnak tőle, bevallják párjuknak a bűnt, még akkor is, ha porig rombolják vele a családi békét.

Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek... E „titokzatos” ötlet, a PostSecret mozgalom, az amerikai Frank Warrentől származik, aki egyik nap 3000 képeslapot rejtett el különböző könyvesboltok, könyvtárak könyveiben, vagy csak elszórta a közeli parkok padjain. Arra kérte a lap megtalálóit, hogy osszák meg vele, névtelenül, legbelső érzelmeiket, indulataikat, titkaikat. Az első körben körülbelül 100 képeslap érkezett a címére, melyeket később ki is állított. Ezután azt hitte, ennyi volt az egész. Később egyre csak érkeztek és érkezetek a levelek, az Államok légkülönböző területeiről. Ma már naponta 200 képeslapot kap.

Nyilvánvalóan sok titkot tartunk magunkban. De azt gondolom, hogy azok az érzések, gondolatok, hitek és félelmek, amelyeket elraktározunk, gyakran ugyanazok a dolgok, melyek egyesítenek minket másokkal. Ezek a legemberibb részeink.” - mondja Frank Warren.