Nem hazudtak a kritikák és ajánlók, mikor azt mondták, az írónő új könyve maga a sokkoló valóság. Hét történet, melyet a hősnő személye köt össze, de külön is megállnák helyüket. Nem függnek össze, nem következnek egymásból, mégis láthatatlan kapocs fűzi őket egy szálra. Egy átlagos nő életének részletei ezek, amit férfiakhoz való nem mindennapi hozzáállása tett számomra érdekessé.

Olvasás közben találkozhattam vele tizenkét évesen, és ötvenkét évesen is. Ugyanaz a nő, ugyanazok a furcsa, hol megbotránkoztató, hol megható érzések, melyekkel kezdetben nem is tudtam mit kezdeni. Nem értettem, hogy lehet valami ennyire idegen, és mégis túlságosan is életszagú. A megkapó szerelmi történetek minden romantikáját, báját nélkülözi. Igazi nagy pofon az írótól, hideg, tárgyilagos, távolságtartó. Lehetetlen vele rossz érzések nélkül azonosulni.

Az elején fel sem fogtam, mi történik. Később azonban, megvilágosodásom után már azt kívántam, bár megmaradtam volna a tudatlanság megalázó, mégis kevésbé nyomasztó állapotában.

Nyomasztó, igen, azt hiszem ez a legjobb szó erre a könyvre. Megismertem egy nőt, aki húsz évet tölt el egy házasságban, melyben szinte soha nem volt igazán boldog. Akit húsz éven keresztül csalt a férje, és aki húsz éven keresztül csalta a férjét. Hogy miért nem lépett, miért választotta mégis ezt az életet? Kényelemből, és mert tudta, soha nem talál majd olyan férfit, akire igazán fel tud nézni. A férfiak mind hazudnak, gátlástalanok, uralkodni akarnak, a nő pedig nem tehet mást, mint hogy megadja nekik a lehetőséget. Ha önként vállalja ezt az életet, talán még élvezheti is.

A történetek önmagukban talán unalmasak lennének, mégis van valami, ami olvasásra késztet. Talán a stílus, talán az, hogy sejtjük, valami meghökkentő van készülőben. Megbotránkoztató az a közömbösség, mellyel elénk tárja egy ösztöneire hallgató nő kalandjait. Viszonyát egy ismeretlen orosz férfival, akinek már első este felment a lakására, és csak évek múlva derült ki, hogy az teljesen másnak adta ki magát, mint aki valójában volt. Életét férje mellett, akit még az sem zökkentett ki melankolikus, életunt szerepéből, hogy az orra előtt akarták feleségét megerőszakolni. Főnökével való afférját, aki saját feleségének tudtával és beleegyezésével akarta ágyba vinni. Vagy akár az Igazit, akibe azután lett szerelmes, miután az durván, erőszakosan tette a magáévá első találkozásuk alkalmával. Abszurd, mindenféle prüdériától mentes, sokszor az állati szexualitást sem nélkülöző sztorik egy intelligens, tanult, titkon szerelemre, megbecsülésre vágyó nőtől.

Kevesen tudják, de a kék óra egy napszak. Az az óra, amikor a nap már lement, de sugarai még bevilágítják az eget. Közeleg a teljes sötétség, mikor a városra majd fekete lepel borul, előtte azonban van még egy óránk, az ég földöntúli kék, a fények pedig káprázatosak. Az ember életében is eljön ez az óra, és pont arra elég, hogy végiggondolja, esetleg papírra vesse, vagy szavakba öntse addig összegyűjtött tapasztalatait.

„Tudtam, hogy meg fog csókolni, de cserbenhagyott a viaskodó, rúgkapáló, karmoló macska, az állat, aki képes lett volna kitépni magát, hogy elfusson. Odabent a macska helyén egy növény volt, és a növények nem tudnak elszaladni. Bontogatni akarják a bimbót, amelyet növeltek, hogy virág nyíljék belőle, és ki vannak szolgáltatva az időjárás kénye-kedvének, és engedelmeskedniük kell a fölöttük feszülő égbolt minden szeszélyének.”

/Edith Templeton: A kék óra/

A Park Kiadó gondozásában megjelent.