36 éves vagyok, és nagyon sok mindent megéltem sajnos! Az első hazaságomból van egy lányom, akit nagyon szeretek, és akit az apja elhagyott, amikor hathetes terhes voltam. Anyám akkor azt javasolta, ne tartsam meg a kicsit, mert tönkre teszem az életem, amiért egyedül maradtam. De nem tettem meg, nem vitt rá a lélek, hogy elvegyem valaki életét. Úgy gondoltam, a gyerek nem tehet semmiről, nem kérte, hogy megszülessen, most pedig dobjam el, ahogyan engem? Hát nem! Nagyon nehéz volt egyedül, de nem adtam fel. Három éves koráig egyedül neveltem, akkor ismertem meg a második férjemet. Négy csodálatos évünk volt, szerette a lányomat, és ez kölcsönös volt, aminek én nagyon örültem. Négy év után megemlítette, hogy szeretne egy közös gyermeket. Eleinte nagyon ellenálltam, de ő kitartó volt, végül beleegyeztem. Már nőtt a pocakom, amikor összeházasodtunk, és egy novemberi napon megszületett gyönyörű, és egészséges kisfiam, aki szintén bearanyozta az életünket. Négy hónapos volt a baba, amikor tejallergiát állapítottak meg nála. Ez igen nehéz helyzetet szült, mert hát egy négy hónapos kicsinek mit adunk enni, ha nem tejet? A táplálása ettől kezdve nagyon drága és nehézkes volt. Később több betegséget is találtak nála: szívbillentyű zavarok merültek fel, amely még légcsőasztmával párosult. Sok volt az álmatlan éjszakám, és a férjem eközben egyre kevesebbet volt velünk otthon! Nem érdekelte őt mi van a gyerekkel! Teljesen eltávolodtunk egymástól. Egy január végi délután azzal jött haza, hogy elviszi a kisfiunkat az anyósomhoz, hogy egy kicsit beszélgessünk, nem értetem az egészet, de beleegyeztem. Amikor visszajött csak annyit közölt velem, hogy itt a vége, pakoljak össze, vigyem a lányomat is, a fiamat pedig felejtsem el, mert az övé! Akkor nem bírtam felfogni mi történt, csak később. Halálosan megfenyegetett, késsel a kezébe szabályosan ki dobott az utcára.

Nem tudtam mit tegyek teljesen összezavarodtam, egy világ omlott össze bennem. Elmentem anyámhoz a lányommal, mert más választásom nem volt. És soha nem gondoltam volna, hogy a pokol még csak most jön: teljesen eltiltottak a fiamtól, nem engedtek a közelébe. Hiába mentem el anyósomhoz, nem engedtek be és azt sem, hogy ne találkozzam a kisfiammal. A gyereket elzárták, engem meg az őrület határára kergettek. Idegileg összeomlottam, gyógyszereken éltem. Fél évvel később zajlott a gyermek elhelyezési per. Ott csak annyit közöltek velem, hogy mivel nem vagyok beszámítható egyén a gyereknevelésre, – mert idegileg összeomlottam – ezért a gyereket az apa felügyeletére bízzák. Fellebbeztem! De elveszítettem a pert, mert a férjemnek volt pénze, és lefizetett mindenkit ez ügyben, később el váltunk miután meg a gyámhatóság is rá kényszerített, hogy mondjak le a gyerek felügyeletéről mert nem kaphatom meg. Minden összeomlott bennem teljesen kicsúszott a talaj a lábam alól. Azóta is folyamatosan harcolok, hogy visszakapjam a kisfiamat. Eltelt hat év és én csak havonta egy hétvégét látom a gyermekemet. Felépültem, mára azt tudom mondani, hogy jól vagyok. De a gyermek hiányát nem bírom megszokni, mert nem is lehet. A harcok folynak tovább, és bízom abban, hogy egyszer visszakapom a kisfiamat. Nehéz az érzéseimet megfogalmazni, mert egy gyerek hiányát nem lehet szavakkal leírni, de akinek van gyermeke, annak nem kell magyarázni, hogy mit érzek… Zsuzska