Kettőt vissza, padlógáz – és bevágott az előtte szerencsétlenkedő maca elé, majd elégedetten kipöckölte a csikket a félig lehúzott ablakon. Pontosan érkezett a színhelyre, mint mindig. Az álmos kertvárosi csengőhangra virgonc keverékkutya vakkantott elő. Jól van pajti – tartotta kezét a nedves orrhoz, és megvakargatta a fehér nadrágjára kapaszkodó kutya hátát. A házban öreg fények és levegőtlenség. „Színes nőcis anyag kell” – visszhangzott fejében a főszerkesztőnő határozottnak szánt gyerekhangja, szeme előtt pedig megjelent a reggeli paprika.

Csak a Jóisten tudja, miért hagyott engem itt ilyen sokáig – hallotta a néni szokatlanul erős hangját, miközben óriás táskájából elővette a megfelelő objektívet, és a gépre szerelte. Kattintott néhányat, elhúzta a függönyöket, felkapcsolta a lámpákat. Talán sikerül belőni a fényt, s lesz egy jó portré, de hogy a fenébe csináljon kis-színeseket a százhat éves nénikéről! Épp kétszer annyi idős, mint én – suhant át az agyán. 

Kezek a félig nyitott könyvön, mellette szemüveg. Két öreg kéz egymásba fonódva. Elcsépelt, de hatásos, jólesően szentimentális téma.  A falon képek, köztük egy igazi műtermi fotó a századelőről. Jó. Az ilyen volt – ilyen lett képeket imádják a nők – morfondírozott magában. Lefotózta a bekeretezett emléket, majd a mostani arcot kutatta. Nyoma sincs rajta a fiatalkori bájnak, az arcvonások is felismerhetetlenek, az a fajta öreg arc, ami éppúgy lehet nőé, mint férfié. Unottan pásztázta végig az idős testet: bokára tekeredő pamutharisnya, kiálló térdkalács, beesett mellkas­, ráncba gyűrődött inas nyak. Az arc, a szemek… Eleven, időtlen, mesélő szemek. Ötven év házasság, harminc év özvegység búja-öröme ragyog a halványkék szemekben.

Jaj, hogy imádtam táncolni! Az uramat is egy szüreti murin ismertem meg, úgy megtáncoltatott, hogy örökre beleszédültem – szinte csilingel a karcos öreg hang. Hihetetlen, mintha nem is ugyanaz az arc lenne, mint negyedórával ezelőtt! Dülöngélnek a barázdák, táncolnak a ráncok, százhat év nevet a kamerán át.

Jöhetnek az életképek: könyv, szemüveg, rózsafüzér az ágy mellett. Fazék, lábas, fakanál a konyhában. - Mindig annyit ettem, mint egy kismacska, de jó ételeket. Főzni is szeretek, most is minden nap összedobunk valamit a lányommal– fejében zsongott az idős hang, kezében önálló életre kelt a kamera. Csak nézte, ahogy a két idős nő egymásba kapaszkodik a kertben. Szép volt, ahogy a cseresznyefa levelein átszűrődő fény megcsillant a járókereten. És ugyanez a fény köszönt vissza a két ráncos szempárból is. Tökéletes. Megvagyunk – sóhajtotta elégedetten.

Búcsúzóul kapott egy marék szilvát, az autóablakból messzire köpte a magokat. Zenére tekerte a rádiót, a kuplungon meg a kormányon egyszerre verte a ritmust. Sorra vette, mi minden vár még rá. Araszolás a dugóban, cigik, telefonok, műremekek, poharak, flitterek, villanások és kattogások gyors egymásutánban.

Majdnem éjfél volt, amikor belépett az éjjelnappali kisboltba. – Kenyér, sajt, bor? – villant rá az eladólány köldöke a pénztárnál. – Buli lesz – nevetett vissza a bajsza. Lihegve kaptatott fel a harmadikra. Villanyt se kapcsolt, úgy ahogy volt a számítógép előtti kimustrált székbe vetette magát. A monitor derengő kék fényénél vacsorázott, két harapás között gépre töltötte a felvételeket. 

Nem is rossz – hümmögött a képernyőn megjelenő százhat éves arcra. A fekete-fehér portrén visszatükröződtek saját arcvonásai. Az utolsó kenyér-sajt katonát az asztalra ejtette, ujjai villámgyorsan cikáztak a klaviatúrán, az egér vörösen villámlott a padon. Tíz perc volt még a fotópályázat határidejének lejártáig. Idejét sem tudta, mikor küldött be utoljára bármit is. Mielőtt megnyomta volna az entert, poharát a monitor felé emelte: Egészségünkre! A következő ötvenhárom évre! – és élvezettel belekortyolt a zamatos testes vörösborba.