Nem is olyan rég még a nagyapján látta, az övé volt. Amióta csak az eszét tudja, a nagypapa kalapban járt, s hosszú évek alatt a részévé vált. Persze templomban, vendégségben vagy odahaza mindig illedelmesen levette. Olykor szidta is a „mai fiatalokat” meg az „új divatot”, mely ellenszegül a kalapviselésnek. Azt mondta, az új nemzedék azért kopaszodik meg, mert „hajadonfőtt” rohangál.

Ő akkor csak mosolygott ezen a vehemens látásmódon, most azonban agyába tolul egy sereg régi kép... Hányszor fordította meg kislányként a nagypapa fején ezt a kalapot! Idővel szertartássá vált a cselekmény: nagyapja háta mögé lopódzott, sámlira állt, óvatosan levette a kalapot, majd fordítva nyomta a papa fejébe. Mire ő megfordult, s roppant „szigorú” arccal, a mutatóujja felemelésével jelezte, mennyire nem helyesli a dolgot. Aztán nevettek. Minden egyes alkalommal. Sok ehhez hasonló játékuk volt, amit csak ők ketten találtak mulatságosnak, s ezek mindegyike most a másodperc törtrésze alatt zúdul rá. Emlékezik. Nem könnyű, de tudja, hogy a felejtés jobban fájna.

Komoly elszántság kellett ahhoz, hogy a fejébe nyomja ezt az emléket. A kalap most kicsit idegen, mégis gyerekkorából ismerős érzés, csak valahogy szorít, s talán félelmetes is. Lassan odasétál az előszobatükörhöz, s néhány percig meredten bámul a szokatlan képre. Hosszú, lassan úszó percek múltán megszokja a különös látványt. Kicsit megnyugszik, s az emlékek közt lavírozva óvatosan elkezdi fürkészni saját vonásait, amelyeket a kalap most egy egészen új, ez idáig sosem látott megvilágításba helyezett. Érdeklődve vizsgálja az állát, szemét, száját. Azon tűnődik, vajon hasonlít-e rá, örökölt-e bármit is nagyapja vonásaiból. Feszülten figyel minden egyes szempillára, színárnyalatra és mimikára.

Aztán hirtelen tisztán látja a gödröcskét az állán – ami csak a nagyapjának volt, neki sohasem. Elfésüli arcából a frufrut, hátha talál még valamit. Szemöldökíve, amire mindig csak úgy gondolt, hogy hát ez bizony szimmetria szempontjából igencsak el lett szúrva, talán az Övé, a megszokott barna szempár most egy pillanat alatt kivilágosodik, hogy ennyivel is jobban hasoníthasson rá, s a máskor nyugodt tekintet apró, ideges szikrákat szór, amelynek eredetéhez aztán már kétség nem fér. Talán az egész kép, minden hasonlóság csak illúzió, de álla határozatlan vonala... Igen, az biztosan az Övé. Vagy meglehet, hogy mindez csak a kalap miatt? Nem számít, jó ez így is... Többé nem fél, most barátkozik az emlékeivel.