A spanyol polgárháború utolsó pillanataiban játszódó kosztümös film és a fantasyelemek izgalmasan keverednek egymással, a két világ különös párbeszéde önmagában elvarázsolja a nézőt. Ez a varázslat azonban annyira brutális, hogy akit zavarba ejt a lüktető emberi hús részletezett látványa, az legyen óvatos. A brutalitás azonban nem öncélú. Nagyon világos értelme van a szenvedésnek. A passió és a Narnia krónikái két, e hasábokon eléggé lefitymált film keveréke A Faun labirintusa, de olyan keverék, ahol minden, ami a másik kettőben mesterkélt volt, az most működik. A film sodró lendülete és izgalmas látványvilága miatt okoskodó értelmezgetések nélkül is megállja a helyét, de jól láthatóan ez se nem történelmi, se nem horror - fantasy film. Hanem a kereszténység alapvetésének parabolája. Nem kell teológusnak lenni ahhoz, hogy az utalások tucatjait és az egész film dramaturgiáját egy különös köntösbe öltöztetett passió-játéknak értelmezzük. Modern filmes eszközökkel, lélegzetelállító látvánnyal és szerteágazó cselekménnyel magyarázza el ez a film, hogy mit kell azon érteni, hogy áldozat, hogy gonosz, hogy jó, hogy megváltás, hogy önként vállalt szenvedés, hogy árulás és megbocsátás, hogy a nyomorultak segítése, hogy kísértés. Természetesen nem egy Krisztus-történetet látunk, szó sincs istenkáromlásról vagy egy profanizált, esetleg mesévé szelídített képes bibliáról. Nincsenek egyértelműen megfeleltethető szereplők, de a film összes nagy kérdése és válasza újszövetségi ihletettségű. Erre kicsit rásegítenek képekkel is, az aprószentek legyilkolásának ikonográfiája egy az egyben megjelenik a szemeit tenyerében viselő szörny termének falán például. De az ördög és az isten ebben a filmben nem a részletekben van, hanem a szimbolikus történet értelmezési szintjén. Ofélia, az árva kislány, egy másik (itt földalatti) világ titkos küldöttje a leggyengébb, de a jóság és az önfeláldozás erejével a fegyveres barbár környezetben mégis egyetlenként képes a csodára. A film emberek között játszódó szintje sem valós, a történet szinte irreális, a szereplők nem személyiségek, hanem értékek képviselői. A gonosz egyneműen gonosz, a jó egyneműen jó, az esendőség megbocsátható, a kísértés ördögi, a varázskönyv igazságai megkérdőjelezhetetlenek. A fantázia-világ szintje a maga próbatételeivel nem tűnik irreálisabbnak a fenti világnál, sőt, a két világ eseményei összefüggenek. Amikor fent rosszabbra fordulnak az események, akkor lent is nagy a baj. A két világ egymásnak válaszolgat. Közben lehet izgulni a köztársaságiakért, a kedves orvosért, a gonosz varangy vagy a csecsemőfaló szörny legyőzéséért. Látunk kínvallatást, lövöldözést, a film a legfelszínesebb, szó szerint értelmezhető szintjén is izgalmas és élvezetes. Megrendítő is, ritka, hogy a jót és a gonoszt ennyire átélhetően, ilyen erővel tudják vásznon ábrázolni. Nem csak tudjuk, hogy ki melyik oldalon áll, hanem a néző gyűlölni kezdi a rosszat, annyira, hogy ha nagyon fáj neki, önkéntelenül is örül a kínnak. A jó összes megpróbáltatásaikor pedig elfacsarodik a szíve. Ebből az emberi mészárszékből és tündérekből, faunokból és szörnyekből álló mocskos kavalkádból világossá válik, hogy mit jelent a megváltás a maga teljes szakralitásában. A durvaság és a tisztaság keveredése nehezen ábrázolható, az önfeláldozás méltósága könnyen csúszik giccsbe, de itt minden a helyén van. Ez a film a modern embernek kulcs lehet a krisztusi történet átéléséhez. És még egy jó kis thrillert is lehet látni közben.