István és Nóri egy nyelvtanfolyamon ismerkedett meg. Sokáig csak randiztak, moziba, koncertre jártak. Néhány hónap is eltelt, amikor először ágyba bújtak. Nóri úgy érezte, mindketten szerelmesek. Amikor megemlítette a fiúnak, hogy ő senki mással nem találkozgat, abban reménykedett, hogy neki sincs más lány az életében. Legnagyobb meglepetésére István  egészen meghökkent a bejelentésén, és közölte, hogy most ugyan nincs senki körülötte, de ha akadna valaki, aki érdekli, nem gondolkodna. Ugyanis nem élnek „házasságban”, és nála az effajta elkötelezettség nem válik be. Nemsokára István egyre kevesebbet ért rá, és néhány hét alatt teljesen megszakadt a kapcsolatuk.

Az István-féle pasik szeretnek szoros érzelmi kapcsolatba bonyolódni, még az „otthont” is szívesen eljátsszák, de csak addig, amíg nem kell ténylegesen elköteleződniük.

Akarva akaratlanul, minden kapcsolaton belül kialakul az üldöző és az üldözött szerepe. Történetünkben Nóri volt az, aki az üldözővé vált. Azóta sokszor visszapörgeti az idő kerekét, „bárcsak ne említette volna ezt a kényes kérdést”. Hibázott amikor felvette? Nem biztos. Talán így nem lesz kegyetlen ébredésben része, mint azoknak a nőknek, akik álmokban ringatják magukat, ahelyett, hogy meggyőződnének az igazságról, még ha az fájdalmas is.

Az üldöző és üldözött szerepének kialakulása egyáltalán nem olyan szörnyű, mint amilyennek hangzik. Sőt hasznos is, hiszen így fenn tudnak tartani bizonyos távolságot egymás között, amire a „lelki túlélés” szempontjából mindkettejüknek szüksége lehet. Jól tudjuk, hogy a túlságosan szorosan álló növények küzdenek egymással a tápanyagokért, a vízért, a fényért, és egyikük sem fejlődik úgy, mintha bőségesen lenne körülöttük tér. Ugyanígy nekünk is szükségünk van térre, fizikai és lelki értelemben egyaránt.

A párok közötti viták nagy része a közeledés-menekülés jelenségére vezethető vissza. Hagyományos szerepük szerint a pasik a távolság, a nők pedig a közelség fenntartásában érdekeltek. Az a férfi, aki túl nagy távolságot tart, nem biztos, hogy „érettebb” vagy lelkileg „önállóbb” mint mi, csak azért, mert látszólag kevésbé van szüksége ránk. Azért tűnhet kiegyensúlyozottnak, mert éreztetjük vele, hogy nekünk szükségünk van rá.

Ne szégyelljük, ha van bátorságunk előhozakodni a monogámia kérdésével, miközben szerelmünk éppen a közeledés-menekülés tánc másik figuráját adja elő. Mivel sok férfi irtózik az elköteleződéstől, a nőkre hárul az a hálátlan feladat, hogy felvesse ezt a kényes kérdést.

Azonban sokkal könnyebb elfogadni, esetleg változtatni a „menekülő” szándékán, ha teljesen tisztában vagyunk az okokkal: mi az, ami a pasinkat elrettenti a házasságtól, az összeköltözéstől, és a monogámiától. A következő részben ezeket a lehetséges okokat boncolgatjuk.

Kapcsolódó anyagok:

$$2201$$