Nem olyan rég került a kezem ügyébe egy könyv, mely nagyon jól rávilágít, mi a probléma igazi forrása. Kövezzetek meg, de valahol mélyen egyet tudok érteni vele.

A megváltozott társadalmi körülményeknek és elvárásoknak köszönhetően a házasság már nem az, ami. Nem menedékről, biztonságról, egymás kölcsönös tiszteletéről és a jóban-rosszban gyönyörű, ámde sokaknak unalmas, terhes és kiüresedett frázisról beszélünk. Ma már nem a család keresi a megfelelő partnert az egyén számára. A régi időkben nyilvánvalóan nem a szerelem döntött, hiszen fontosabb volt, ki mennyit hoz a közös kasszába, elegendő lesz-e mindez majd a gyerekek felnevelésére, iskoláztatására. Röviden tehát nem számított, szereti-e egymást a két fél, a frigy elsősorban gazdasági megfontolásokból jött létre. Nem véletlen a sok szöktetős szerelmesregény azokból a korokból, ám lassan a fiatalok kezdtek öntudatukra ébredni, és már nem akartak érdekházasságokat kötni, főként atyai nyomásra.

Mára ez a tendencia teljesen kiveszni látszik, ami persze önmagában nem baj, sokan felháborodnának, ha manapság a szülők döntenének helyettünk egy ilyen fontos kérdésben. Az már viszont annál nagyobb gondot jelenthet, hogy a szerelmet, mint valami természetfeletti tüneményt, túlmisztifikáljuk, és egyértelműen a jó kapcsolat alapkövének gondoljuk.

Ma már a nő nem azért megy férjhez, hogy legyen, aki a génjeit továbbörökíti, erőteljes, életrevaló utódokat nemz, halászik, vadászik, hogy legyen mit enni, éjszakánként pedig lehet mellette nyugodtan aludni, mert elűzi a vadakat és tolvajokat. (Átvitt értelemben természetesen, mielőtt még valaki feltételezné, hogy a Kárpátok hegyeiben élek vad remeteként, nyershúst majszolgatva.) Manapság mindezeket a nő képes maga is véghezvinni, karriert csinál, amivel pénzt (élelmet, fogyasztási cikkeket) biztosít magának, lakása, autója és infrakamerás biztonsági rendszere van, ami még a legyektől is megóvja, ha kell, gyereket pedig szülhet a spermabankból vett donor és mesterséges megtermékenyítés segítségével. Egyszerűbben: nincs szüksége a férfira. De legalábbis hosszútávon, életre szólóan nincs hozzáláncolva, nem szorul a támogatására.

Manapság a nők egyetlen gondja (és az egyetlen természetesen nem jelenti azt, hogy kevés/kicsi/nem számít/nem lényeges) a szerelem. Keresik, kutatják, bármit megtennének érte. Megértő, odaadó társra vágynak, aki őrült szerelemmel szeret. Aki egyszerre szenvedélyes és közben megbízható. Az új szisztéma lényege, hogy a házasság maga a szerelem, az élet pedig rövid, ha valami nem működik, nem éri meg energiát és időt áldozni rá. Egyre elfogadottabb hozzáállássá válik, hogy ha valami nem tetszik, egyszerűen le kell lépni, mert nincs idő várni, hogy hátha majd megjavul a helyzet. Sietni kell, az életet maximálisan kiélvezni, és mindig a legmagasabb fokú élvezetekre törekedni, legyen szó szexről, szerelemről vagy bármiről. Ha nem működnek a dolgok, akkor pedig minél hamarabb továbbállni. Nincs mire várnunk. A folyamatos változásnak, az unalomig ismételt, de igaz frázisnak, hogy az élet rohan, és mi nem maradhatunk le, mert akkor esetleg kimaradunk valamiből, ez lett a vége. Nincs időnk megállni gondolkodni. És minek is tennénk, ha nem muszáj. Ahogy a munkában és az élet egyéb területein is sokkal kifizetődőbb gyökértelen, vagy szebb szóval élve: mobilisnak lenni, úgy ez szép lassan igaz lett a házasságra is.

Neked mi erről a véleményed? Jó irányba halad a világ ezzel a hozzáállással? Vagy a vesztünkbe, a teljes elszigeteltségbe és magányba rohanunk?