A cím már valamit sejtet, és elmesélem életem egyik legszebb történetét, mely a mai napig végig kísér, és velem van. Újság hirdetésen keresztül ismertem életem nagy párját. Ez akár lehetne a „Donna” elődje is. Első találkozáskor késtem legalább 15 percet, egy félreértés miatt. A Fiú megvárt, pedig sosem vár egy lányra többet 2 percnél. Budapesten a korai őszi időben a Jászai Mari téren várt, zenét hallgatott, és a szökőkút csobogása szűrődött be a lágy zene mögé. Oda siettem, és megismertem a küldött képről. Egy csokor virágot halászott elő a táskájából, mert előtte 6 nappal volt a névnapom. Figyelmessége, mely szíven ütött, egy rég nem tapasztalt érzést hasított belém. Elindultunk sétálni, a holdfényes estében.

Én ekkor egy válás kellős közepén voltam. Édesanyám nagyon lebetegedett, Édesapám 1,5 éve egy rákos betegségben meghalt, és ott maradtam két kicsi gyerekkel. Ezeket mind tudni kell, ahhoz, hogy akkor a lelki állapotom nem a legjobb formám hozta. Kívülről egy 152 cm-es nő, aki 47 kg, és meggyötört. Akkor 25 évesen, legalább 40 évesnek éreztem magam, és annyinak is néztem ki. A nagy Ő 30 éves volt.

Séta közben sokat beszélgettünk, elmondtam a vágyaim, életem, az érzéseim az élet felé, a karrierépítést, és meg annyi mindent. Sosem voltam ennyire nyitott, mint akkor azon az estén, mely megpecsételte életem további részét. Mikor hazakísért, csak annyit mondott, hogy jól érezte magát velem. Adott két puszit, és elindult a sötét éjszakába hazafelé magányosan. Beléptem a liftbe, és annak a tudatában, hogy jól éreztem magam én is, de neki biztosan más volt az elképzelése. Két nap múlva csengettek, ajtót nyitottam és egy ismeretlen egy levelet adott át, szavak tolmácsolásában, hogy kéri, olvassam el, és várja a válaszom. Elolvastam. A nagy Ő írt, melyből csak annyit ragadnék ki, mely így szólt. „Most már tudom, hogy Te vagy az, aki ha lebetegedne, ápolnám, és mindig mellette lennék. Azért mert olyan érzéseket szabadítottam fel benne, melyre még egy nő sosem volt képes!”

Elég sűrűn találkoztunk, mert nem laktunk egymástól messze. 3 hét múlva meghívott vacsorázni magához. Nagyon jól éreztem magam nála, és megtörtént az, amit egyikünk sem akart, de akkor már annyira forrt a levegő köztünk, hogy nem volt megállj! Gyönyörű éjszakát töltöttünk együtt, és minden perc, amit ezután nélküle kellett töltenem fájdalmasan szép volt. Tudtam, ott van, vár, az enyém, én az övé vagyok.

Egy hónap múlva összeköltöztünk. Első nyugodt pillanatban megkérdeztem tőle, hogy mi volt az, ami kiváltotta belőle ezeket az érzéseket, hogy belém szeretett. Tudtam, hogy nem a legjobb formában voltam, külsőleg sem. Akkor azt mondta, hogy nem a külső az, ami legelősör elragadta őt, az már eltörpült amellett, amit látott bennem, a Duna-parton sétálva. Őszinte, boldogságra vágyó tisztelettel tudott bárkiről beszélni, kiáll az igaza mellett, és nem futamodik meg, ha valami olyan történik vele, mint velem. Öntudatos, célratörő és határozott egyéniségnek ismert meg aznap este. Az, amit a szemem csillogása elárult, az volt, hogy ő ilyen nőre vágyott, én meg ilyen férfira.

Sosem akart megnősülni, én pedig férjhez menni. Már megszületett közös gyermekünk, és megkérte a kezem. Szólni sem tudtam a boldogságtól, és zokogásba kezdtem, mert könnyes szemekkel annyit fűzött hozzá! „Kicsim, én ezt Anyukádtól szerettem volna megkérdezni, nekem adja e a lányát, de már nem tehetem, mert kicsúsztam az időből, de kimegyünk a temetőbe, és ott kérdezem meg tőle.” Megvalósítottuk olyan közös álmunkat: Pestről egy kis gyönyörű faluba költözni. Saját ház, saját kert, saját növények, és a mi BOLDOGSÁG-unk. Meghódítottam, és nap, mint nap arra törekszem, hogy őszintén, tisztelettel, szeretettel, sok-sok beszélgetéssel forduljak felé. Egy jó kapcsolat titka ez. Önzetlen szeretet, becsület, tisztelet, és egy szó, az őszinteség. Szeretem, és mindig is szeretni fogom, törekszem arra, hogy Ő se változzon ezen a téren, mert erre törekszik ő is. Szeretném, ha mindig Vele lehetnék, és mindig szerelmes szívvel élnék, VELE.