- Bubutimár Évának -

      Mindegyik manó aludt. A virágmanók a kelyhekben bóbiskoltak. A vízi manó, a kicsike erdei tóban, kedvenc halán üldögélve horkolt. Az egyik törökülésben, a másik hason fekve szundikált. Még a fő-fő manó is a vidám éjszakáról álmodott. A manólányok és a manófiúk táncáról a tűz körül, a varázslatos erdei gyümölcsnektárról, a tréfás játékokról… Álmában éppen táncra akart perdülni az egyik manólánnyal, amikor valami rettenetes hang hasított mindent halló manófülébe.       Gyorsan felébredt, s nem hitt a manószemének. Gépek és emberek jöttek. Fűrészek és fejszék, fanyüvő, tönkszaggató szerkezetek szakították szét a manóerdő csendjét.       Fürgén felkeltette a többieket. Szaladtak, ahogy manólábuk bírta. Nappal a mező szélén húzták meg magukat. Félve-rettegve lapultak a lapulevelek alatt.       A Hold fénye nyugalmat, biztonságot adott számukra. Az ezüstös fényben még visszapillantottak elpusztított otthonukra. Tudták, új helyet kell keresniük. Szomorúan, lehajtott fejjel indultak el.       A falu szélére értek. Egy táblát pillantottak meg. A főmanó azt suttogta: Kapolcs. A kis falu neve manófülről manófülre szállt: Kapolcs, Kapolcs… - Kedves helynek látszik – szólt a főmanó. - Meg hangulatosnak is – tette hozzá a sárga virágmanó. - Biztosan emberséges emberek lakják – mondta Lili manó. - Talán egy tavacskát is találunk! – reménykedett a vízi manó, aki manóedényben cipelte magával kedves halacskáját.

Beljebb lopakodtak. A házak ablakai álmosan pillantottak rájuk. Az egész falu békésen aludt. Házról házra haladtak.       Láss csodát! Az egyik fából készült kapu váratlanul kitárult előttük. Azt hitték, csupán a szél játszik velük, de a fák levelei meg sem rezdültek.  Beléptek az udvarra. Hirtelen megijedtek, még manószívük is hevesebben kezdett dobogni. Két kutya szaladt eléjük. Már éppen menekülésre fogták volna a dolgot, amikor a két kedves állat becsukta mögöttük a kaput. Be is mutatkoztak. Sába és Mázli volt a nevük. Kedvesen fogadták a betérőket.       A vízi manó azonnal a kicsike tóba eresztette kedves halacskáját, s azonnal rápattant a hátára. A vízi- és szárazföldi virágmanók, a bújócskázó manók, a manófiúk és a manólányok mind-mind remek helyet találtak maguknak. A fő-fő manó csak ennyit mondott: - Itt maradunk, örökre!       Nappal sem rejtőznek el az emberek elől, hiszen tudják, mindannyian szeretettel pillantanak rájuk. Kicsik és nagyok, gyerekek és felnőttek gyakran ellátogatnak a Manóudvarba, hogy barátságot kössenek a kedves kis lényekkel.       Amikor legutóbb itt jártam, Falatka eljött velem, hogy legújabb könyvem hőse legyen…