„Új életet kezdek!” Halljuk, ezt sokszor. De ismerek egy férfit, aki valóban megkapta a lehetőséget az új életre.

Adott egy életerős, jó kiállású középkorú családapa, aki egész életében keményen dolgozott feleségével együtt. Tisztességben, szeretetben nevelték fiaikat, és indították el őket, az élet rögös útján. Minden adott volt, hogy boldog nyugdíjas évek elé nézzen a férfi.

Nyolc évvel ezelőtt rosszindulatú daganatot találtak az egyik veséjében, majd rá pár évre a másikban is. Mindkét vesét eltávolították. Ha az orvostudomány nem tartana itt, akkor bizony halott lenne ez a férfi. Kétnaponta gépek szűrték a vérét (dialízis) nyolc éven át. Minden másnap hajnali négykor kelt a felesége, hogy ezt az időközben legyengült embert útra készítse: megfürdette, felöltöztette, és szinte a hátán húzta le a lépcsőn, hogy mire az autó érte ér, már lent várják. A sok dialízis, a sok megterhelő vércsere megtette hatását: a férfi elvesztette a szeme világát. Sorra születtek az unokák, akiket csak elmondásból ismert. Legnagyobb vágya, hogy az unokákkal játszhasson a kertben, nem teljesülhet.

Minden nap, várta a csodát a házaspár, hátha vesét kap. Ez alatt, a depresszió, a kétség és már-már a feladás lett úrrá rajtuk. Hiszen, képzeljük csak el, hogy valaki, aki egész életében oly aktív volt, oly tettre kész, oly vidám, az most otthon ül a négy fal között nap-mint nap, nem lát, a sötétség öleli körbe napjait. Nem ihat, alig ehet. A felesége mindent megtesz, erő felett próbál helyt állni, ebben a nehéz helyzetben. Kiműveli magát orvostudományból, és bizony büszkén mondhatom, hogy sokszor orvosokat megszégyenítő módon diagnosztizál, segítve ezzel a doktorok munkáját. Nagy precizitással készít ételeket, hiszen nincs vizelet-kiválasztás, minden parányi tévedés végzetes lehet. Nagy volt a teher az asszony vállán. Tán a legnagyobb. Ő felelt a férje életéért, ha ez élet volt egyáltalán.

2008. április 13-án megcsörrent a telefon. Tíz perc múlva ott a mentő! Vesét kap a férfi! Felfoghatatlan izgalom, aggodalom lett úrrá a családon. Már feladva a reményt, élték napjaikat, és megtörtént a csoda. Este nyolckor kezdődött a beavatkozás Pécsen. Egy nagyon legyengült szervezetről beszélünk. Az orvos nem bíztatott senkit. De megkapták az esélyt, amire oly rég vártak. Éjjel tizenegykor fejezték be, a nagyon kockázatos műtétet. Az asszony, reszkető kézzel tárcsázta a telefont. Egy kedves hang szólt bele. „Asszonyom, minden rendben! Működik az új vese! A férje jól van!” Olyan könnyzáport láttam akkor, mint még sosem. Nyolc hosszú év nehéz súlya esett le a szívekről. Nyolc év reménytelenség, bánat, kiábrándultság, végre szertefoszlott. Most, a férfi már otthonában lábadozik. Fájdalmai vannak, sok mindent újra meg kell tanulnia inni, pisilni. Nekünk ez mindennapos, de képzeljük csak el, hogy ő évekig nem tette. Nehéz feladat ez. De a férfi boldog. És a felesége is. Jóban-rosszban együtt voltak, és esélyt kaptak egy új életre. Egy életre, ami sosem lesz már olyan, mint rég. De kikerültek a halál árnyékából! Ez az új élet!

Ezzel a kis cikkel tiszteletemet szeretném leróni két fantasztikus ember, férjem szülei előtt, hogy nem mindennapi módon tudtak emberek maradni a tragédiák sorozatában! Büszke vagyok rájuk!