A Római Birodalom egyik provinciája Pannónia volt. A terület meghódítása a Birodalom által több ízben történt. Legelőször i. e 35 és 14 közt, a kereskedelem, azaz a "borostyán út " miatt kapott nagy figyelmet a rómaiaktól. Az éhes hadsereg bevonult a tartományba. Dubitatius, a szakács, gondterhelten zötykölődött az egyik élelmiszereket szállító szekéren. Tisztában volt vele, hogy az élelem nagy része a hosszú út alatt elfogyott. Fogalma sem volt róla, hogy mit ad majd az éhes katonáknak enni. Aztán eszébe jutott a káposzta... Az bizony volt bőven, hiszen virágok helyett ebben a korban a közterületekre káposztát ültettek, közöttük pedig kis táblák biztatták még a legutolsó gyözelemben kételkedő rómait is, hirdetvén, hogy "Győzni fogunk!"

- Bánom is én! - vigasztalta magát gondolatban Dubitatius és elhatározta, hogy ha más nem akad, jobb híján, főz majd káposzta levest a katonáknak. Megérkezvén az átmeneti pihenőhelyre, Dubitatius a káposztás hordóhoz szaladt és megkóstolta a legfőbb hozzávalót. Igen ám, de a rögös és hepehupás utakon a  a káposztát szállító hordóban a káposzta erjedésnek indult, savanyú és lucskos lett.. Megromlott. - Szentségess Szűzanyám! - kiáltott fel a sereg szakácsa. Aztán hirtelen elhallgatott. - Hmmm, hmmm... nem is rossz, nem is rossz - motyogta alig hallhatóan. Segédje, Grumio, szintén megkóstolta a furcsa zamatú káposztát és a mesterhez fordult. - Hát most mit tegyünk, mester? - Ha már a dolog így áll - felelte Dubitatius - Főzzünk ebből levest! - De mit fognak szólni a katonák? - kérdezte döbbenten a szakácstól a segéd - hiszen érezni fogják, hogy ez másfajta ízű káposzta leves! - Ugyan, eredj! - válaszolta a mester - Nem foglalkoznak ezek azzal! Ráfogjuk, hogy egészséges, tápláló, meg amúgy is a nagy éhségben megesznek mindent! - Én amondó vagyok - elmélkedett Grumio - hogy ha megbetegszenek a romlott káposztától, bizony az lesz a mi utolsó napunk! - Isten csapása! - ripakodott rá segédjére a Dubitatius - akképp is meghalunk ha nem adunk nekik enni! - Hozzad gyorsan az üstöket, a fűszereket, rakj hamar tüzet - sürgette jobb kezét a szakács. Mire alkonyodni kezdett, meg is főtt a furcsa ízű leves. A katonák átfázva, fáradtan kanalazták a forró levet. - Ez jó, ez igen jó! - veregették hátba Dubitatiust a római hadnak seregei, repetáért sorban állva - főzz nekünk máskor is ilyet! Mindkét elkövető álmatlanul forgolódott azon az éjjel. Aztán amikor nyilvánvalóvá vált, hogy senki nem lett beteg és nem is lehelte ki a lelkét reggelre, csak-csak megnyugodtak.

Híre ment ennek a különleges levesnek Rómában is. Aztán az ottaniaknak is igen ízlett. Mivel a recept úgy szólt, hogy a káposzta csak rázódva lesz ilyen jó ízű, hát fogták a patríciusok és szekérre rakván addig rázatták a római macskaköveken fel s alá fuvarozva, míg az megerjedt kínjában. A szegényebb rómaiak meg a rabszolgáikat használva élő szerszámként, addig futtatták szerencsétleneket a ház körül puttonnyal a hátukon, míg a káposzta meg nem savanyodott. A fáma szerint ezen rabszolgák jöttek rá arra, hogy a káposztát elég csupán csak jó erősen lenyomni a hordókba, aztán az erjed majd magától is, futtatás nélkül is. Hát, így esett, hogy a korhely leves alapja elkészülhetett római módra. Évekkel később, vacsoraidő után, Dubitatius, felemlegetve a káposztaleves esetét segédjének, ekképp összegezte a történteket: - Megmondtam én neked Grumio, mindig is volt valahogy, aztán majd ezentúl is lesz! - No, megyek is aludni! Jó éjszakát!

 

Van véleményed? Érdekel egy téma, amiről még nem volt itt szó? El akarod mondani? Csatlakozz Facebook oldalunkhoz és mesélj, kérdezz!