Hatéves kora óta arra vágyott, hogy gyerekei lehessenek. A tizenharmadik születésnapjára még csecsemőbabát kért. Mindig különc volt, egy kicsit éretlen. Vagy nagyon is érett? A fiúk a gimnáziumban rettegtek tőle, mert ő nem szexuális partnert keresett, még csak nem is társat, hogy legyen neki is fiúja, hanem a gyermekei apját, az ő másik felét, akivel varázslat köti össze, és akivel e varázslat hatalmánál fogva együtt képesek lesznek egyedi és megismételhetetlen alkotásra, alkotásokra. Egy kicsi az egyikőjükből, egy kicsi a másikójukból, kiad egy új embert. Ha a matematika nyelvén akarnánk kifejezni, A+B=C, de a legnagyobb csoda az, hogy A+B=D is és sorolhatnánk.

Ebben az egészben számára mindig külön adománynak tűnt a szülés. Kicsi korában csak megérezte, hogy ez egy olyan élmény, amely megerősíti az összetartozást. Sokszor játszott is olyat, hogy kutyát, macit, nyuszit és mindenféle szőrös állatot hozott a világra. Később láthatta is, hogy amiért meg kell küzdenünk, azt többre értékeljük. Apró dolgokból. Szokás volt a családjukban, hogy a gyerekek virágot is kapnak a születésnapjukra. Ezek a virágok az ő keze alatt mindig elhervadtak. Amikor azonban egyik tavasszal maga ültetett virágot a kertben, az iskolában környezetórán csíráztatott magból, azt nagy gonddal ápolta, locsolta.

Amikor kamaszkorában reménytelenül volt szerelmes, azt is megtapasztalta, hogy jó szenvedni azért, akit szeretünk. Úgy érezte a szenvedése, szomorúsága által mégis valamilyen formában felmagasztosult, beteljesül szereleme. Az egyetemen pedig talán még a vártnál is nagyobb hatást gyakorolt rá ezek után a férjével való találkozás. Olyan volt, mintha valaki direkt így rendezte volna. Úgy gondolta nem véletlen, hogy pont ő az, akit nem ijesztett el az élethez való hozzáállása. És a fiú nem csak hogy feleségül vette még az egyetem évei alatt, de gyereket is akart tőle, mégpedig nem is egyet. Dolgozott, miközben levelezőn végezte az iskolát a családjáért.

A szülés nem hozott csalódást. Már az első után is úgy érezte, akárhányszor végigcsinálná. Persze szerencsés is volt, mert kis súllyal, könnyen születtek a gyerekei. Azért, ha visszagondol, hihetetlenül fájt, de tudta ez egy olyan fájdalom, aminek van értelme és előre látható vége. Közben pedig mellette volt a férje, és a szülés megindulásának tudata sokkal közelebb hozta azt a bizonyos „értelmet”, akire annyira várt és akit, amikor a hasára fektettek, a fájdalom teljesen meg is szűnt.

Kapcsolódó anyagok:

$$437$$

Kapcsolódó fórum: 

$$f1670$$