Annak idején, mikor még jobbára VHS szalagon jutottak el hozzánk az amerikai álomgyár produktumai, sokakat kacajra fakasztott az azóta már igencsak megporosodott Beverly Hill-dili című vígjáték azon jelenete, mikor az Arkansasból éppen Beverly Hillsbe utazó családnak beintenek, és ők azt hiszik, ez a köszönés Kaliforniában, tehát ők is minden velük szembejövőnek felmutatták a középső ujjukat.

Körülbelül ennyi is maradt meg a filmből (na meg az, hogy a kis szőke csaj – Erika Eleniak – benne a Baywatchban rendszeresen lassítva futott végig piros úszódresszében a képernyőn). Lehet, hogy az egyik legfontosabb jelenet? Hiszen miről is szól a kacagtató vígjáték? Arról, hogy a vidéki Arkansasból egy család a nyüzsgő, nagyvilági Kaliforniába költözik. Egy egészen más világba, mondhatni külföldre. És ekkor már nem is olyan megmosolyogtató a beintős epizód. Hiszen, ha külföldre utazunk, akár üdülni, akár munka, tanulás miatt, elég egy rossz mozdulat, és a legjobb szándékunkat félreérthetik – rossz esetben akár durva sértésnek is vehetik a helyiek. Habár az alapérzelmeket (érdeklődés, öröm, meglepetés, szomorúság, harag, undor, megvetés, szégyen, félelem) kultúrától függetlenül képesek vagyunk beazonosítani embertársaink arcán, a test egyéb jeleit már könnyen félreértelmezhetjük.

Elnagyolt hasonlattal élve, olyan ez, mint amikor nyelvet tanulunk: azt hisszük, értjük, miről van szó, aztán kiderül, hogy az is lehetett volna, amit mi gondoltunk, ha a szavak más sorrendben követték volna egymást a mondatban. Ha hisszük, ha nem, még a mosolyunkkal is járhatunk így. Míg a világ nagyobb részén a mosoly az öröm jele, addig Japánban ne nagyon húzódjon rá a szánk. A felkelő nap országában ugyanis a düh és harag kifejezésére szolgál. Akkor is súlyos félreértés áldozatai lehetünk, ha Bulgáriában vagy Görögországban a bólogatást igenlésnek vesszük, ugyanis nemet jelent. Ha ezekbe az országokba visz az utunk, tartsuk ezt észben, és legalább az „igen” és „nem” szavakat tanuljuk meg, hogy biztosak lehessünk a dolgunkban.

Franciaországban járva pedig ne higgyük azt, hogy minden oké, ha valaki a mutató- és hüvelykujjából karikát formál. Ez a kézjel nála azt jelenti, hogy valamit értéktelennek tart. Japánban ugyanez a gesztus a pénzre utal, Németországban pedig sértésnek is szánhatják, náluk ugyanis ez felér egy beintéssel. Apropó beintés, obszcén jelentések. Ugye senki se gondolná, hogy van olyan része a világnak, ahol vérig sértődnek az emberek, ha a mutatóujjunkkal hívogatjuk őket. Pedig nem is kevés helyen értelmezik így ezt a számunkra ártatlan „gyere ide” gesztust. A Közel- és Távol-Keleten, Portugáliában, Spanyolországban, Latin-Amerikában, Japánban, Indonéziában és Hongkongban egyaránt ajánlatosabb összezárt ujjú tenyerekkel magunkhoz invitálni az embereket. Ugyanígy, mutogatni se nagyon mutogassunk a mutatóujjunkkal a Közel- és Távol-Keleten, valamint Indonéziában.

Azonban nem csak a mutató-, de a hüvelykujjunkkal adott jelzések is veszélybe sodorhatnak minket. Ezen ujjunk felfelé tartása ugyanis Latin-Amerikában, Nyugat-Afrikában, Görögországban, Oroszországban, Szardínián és Olaszországban is inzultusnak számít, a Közel-Keleten pedig a lehető legnagyobb sértés, amit csak bemutathatunk a másiknak. A győzelem jele se biztos, hogy győzelemre visz minket, különösen akkor, ha az ujjaink felénk néznek, miközben mutatjuk. Nagy-Britanniában, Írországban, Ausztráliában és Új-Zélandon egyaránt azt üzenjük így a másiknak, hogy jobb, ha vigyáz, el fogjuk kapni.

Nem csak a gesztusokkal, de azzal is jó, ha tisztában vagyunk, hol melyik kezünket illik használni. A Közel- és Távol-Keleten soha semmit se adjunk át a másiknak ballal, ételért meg még csak véletlenül se próbáljunk meg nyúlni vele. Szerintük ugyanis a bal „tisztátalan” kéz, melyet egészen másra szoktunk használni.

Ám nemcsak a kezeinket tanácsos kordában tartani, hanem a lábainkat is; az arab országokban és Ázsia sok helyén ne keresztezzük a őket, hogy a velünk szemben lévő láthassa a talpunkat, ugyanis sértésnek veszik, mivel a talpunkon járunk, és így az koszos.

Ugye senki se gondolta volna, hogy ajánlatos még erre is ügyelni külhonban, vagy ha külföldiekkel találkozunk? Mit is ajánlhatnánk a külföldre utazóknak? Talán azt, hogy az útikönyvek böngészése mellett a célország kultúrájáról, szokásairól is gyűjtsenek információkat. Egy-két hiba még így is becsúszhat, ám a helyiek minden bizonnyal értékelni fogják az igyekezetünket, és sokkal barátságosabbak, kedvesebbek, segítőkészek lesznek, hiszen ki ne örülne annak, ha látja, hogy a távolról érkezett tisztelettel fordul az ott élők felé?