Ünnepeljük, de vajon a hétköznapokon fordítunk-e rájuk kellő figyelmet? Odafigyelünk-e mi a jó nekik most és gondolunk-e a jövőjükre? Tényleg mindenből a legjobbat kapják-e, és tudjuk-e, hogy mi számukra a legjobb? A nemzetközi és hazai jogintézményeknek, jogvédő szervezeteknek hála, ma már mindenki tudatában van annak, hogy a nem bánhatunk velük kényünk-kedvünk szerint, nem birtokolhatjuk, nem zsákmányolhatjuk ki őket, és nem uralkodhatunk felettünk.

Tudjuk, hogy sem fizikai, sem pszichikai kényszert nem alkalmazhatunk velük szemben, s a világ fejlettebbnek gondolt felén törvénybe ütközik a gyerekmunka, a gyerekprostitució, a gyerekkereskedelem. Mégis hány gyerek él szegénységben, emberhez méltatlan higiénés viszonyok között? És nem csak a világ túlsó felén, de itt nálunk is. Hány gyerek nem kapja meg a fejlődéséhez szükséges táplálékot, egészségügyi ellátást, fizikai és érzelmi biztonságot? Igen, sajnáljuk a kiskoldusokat az aluljáróban, a kocsmák közelében őgyelgő kisrongyosokat, az etiópiai éhezőket, de mit tehetnénk? Nekünk is megvan a magunk baja, a magunk gyereke. De értük mindent megteszünk?

Építünk rámpát a lépcső mellé, hogy babakocsival is lejussunk a metróba, vagy cipekedés nélkül felérjünk a nagyobb gyerek általános iskolájába? Széles bejáratot tervezünk a boltba, hogy babakocsival se kelljen kilométereket megtenni a legközelebbi óriás üzletig? Segítünk-e felszállni a buszra, villamosra, elállunk-e a babakocsi helyéről, átadjuk-e helyünket a kisgyerekes anyukáknak, várandósoknak? Megnézzük-e alaposan mi kerül a kicsi pocakjába? Keressük-e az egészséges friss termékeket, vagy megelégszünk a sokszor drágább, de könnyen hozzáférhető tömegcikkekkel?

Törekszünk-e a közös családi étkezésekre vagy elérakunk valamit kutyafuttában? Szervezünk-e családi programokat, vagy mindenki úgy és ott tölti a szabadidejét, ahogy akarja? Olvasunk-e mesét esténként, vagy a tévére bízzuk az álomba ringatást? Megnézzük-e mi köti le órákig a gyerek figyelmét, vagy örülünk, hogy hétvégén legalább kicsit továbbalhatunk? Megkérdezzük-e mi volt az oviban, suliban, gimiben? Megismerjük-e kik a barátai, egyáltalán van-e neki?  Tudjuk-e mi a kedvenc könyve, játéka vagy automatikusan megvesszük az éppen divatos játékot, cipőt, ruhát, telefont?

Meghallgatjuk-e? És meghalljuk-e, mit akar mondani vagy csak a saját kérdéseinkre akarunk választ? Megértjük-e mi a baja a fenekére csapó szomszéd bácsival? Meglátjuk-e, ha kerüli a tekintetünk vagy az sem tűnik fel, ha napok óta nem találkoztunk vele? Segítünk-e, ha segítséget kér vagy inkább a látszatot óvjuk mindenekfelett?  

Nos, mindent megteszünk? A mieinkért, akikért születésüktől fogva örökké felelősséggel tartozunk? Gyereknap táján kérdezzük meg magunkat, és válaszoljunk őszintén! Ne csapjuk be a lelkiismeretünket azzal, hogy a legdrágább játékot, legszínesebb programot választjuk ki erre az egy napra! Legyen minden nap gyereknap, legyen miden nap ajándék – nekik és nekünk is!