A tanulmányban csak S.M.-ként emlegetett 44 éves családanya, aki teljesen normális életet él és átlagos intelligenciaszinttel rendelkezik, azt mesélte a kutatóknak, hogy gyermekkorában megtámadta egy kutya és akkor érzett utoljára félelmet.

A kutatócsoport megdöbbenve tapasztalta, hogy a hölgy semmilyen félelemkeltő ingerre nem ad választ, még csak meg sem ijed. Úgy sejtik, hogy S.M.  érzelemközpontja, az ún. amigdala, mely többek közt a félelem érzéséért is felelős, valószínűleg „kisült” a kutyával való találkozás során.

A hölgy adottsága azonban inkább átok, mint áldás. A félelemérzet hiánya miatt ugyanis sokszor kerül életveszélyes helyzetbe és nem is igyekszik kikerülni belőlük. Egy alkalommal még kést is szorítottak a torkához, és a rabló megfenyegette, hogy elvágja a torkát, mire ő csak annyit felelt, hogy akkor majd Isten elküldi érte az egyik angyalát. Ezen a rabló úgy megdöbbent, hogy elfutott, SM viszont, mivel továbbra sem érezte a veszélyt, csak komótosan elsétált ahelyett, hogy futásnak eredt volna.

A kutatók szerint a félelemérzet nagyon fontos, hiszen ez segíti életösztönünket, hogy extrém hatás esetén is megóvjon, és megőrizhessük az ép elménket, hogy kijussunk a veszélyes helyzetekből. Igen ám, de sokszor a félelem nagyon rossz hatással van az emberekre.

A kutatók elsődleges célja nem a hölgy vizsgálata volt. Megpróbálnak megoldást találni az olyan félelemérzethez köthető betegségekre, mint a pánikbetegségek vagy a poszttraumás stressz szindróma. Úgy vélik, ha sikerül rájönniük, hogyan módosult S. M. amigdalája, akkor ezen felismerés birtokában megpróbálhatnák enyhíteni a pánikbetegek és a poszttraumás stresszben szenvedők tüneteit. Remélhetőleg sikerrel.