Észrevetted már, hogy a nagy találkozások valahogy soha nem az utcán történnek?

Én álmomban láttalak meg. Ilyen voltál, pontosan ilyen. A szemed, a mosolyod, az egész lényed. Számtalanszor átsuhant - mint villódzó neonfény - a gondolat az agyamon, miért nem tudom felidézni az arcod vonásait, amikor felébredek? Miért van az, hogy csak foszlányokra s érzésekre emlékszünk az álmainkból? És az hogy lehet, hogy most itt állsz előttem és tudom, hogy ki vagy, pedig nem is ismerlek?

Örülök Neked! Sokszor gondoltam rá, hogy ha találkoznánk az életben, talán észrevenném, mennyi időt töltöttem Nélküled. Ha mellettem lennél, kezeimmel a csillagokat is elérném, karjaim közt a világot adnám Neked… s karjaid közt talán én is magamra lelnék.

Most itt állsz előttem, s mozdulni sem tudok. Pedig annyi mindent el szerettem volna mondani Neked. Lehet, hogy megint csak a képzeletem játszik velem? Lehet, hogy Te csak a fejemben létezel és most talán a vérnyomásom ingadozik…vagy éjjel túl keveset aludtam…vagy a receptoraim tévesen, fizikai valóként észlelnek? Csípj belém, érints meg, hitesd el velem, hogy nem álmodom! Vagy szólíts a nevemen, hogy tudjam, Te vagy az…

Azt hiszem, most mennem kell tovább, ne is marasztalj. Elindulok a boldogságomat keresni, nincs vesztegetni való időm, nem várhatok Rád, minden perc számít. Talán még látjuk egymást… álmunkban, amikor a lelkünk útra kel, s ki tudja, merre suhan az éjszakában. Talán van közös álmunk, ahol ismét találkozhatunk, s talán egyszer felocsúdva testem melletted ébred fel.