Osztálytársak voltunk, és az első pillanattól kezdve teljesen „belezúgtam”, az érzés alighanem kölcsönös volt, mert onnantól kezdve, csak az én hajamat húzgálta. Bugyuta szokás, de még kicsik voltunk, és bár azért fájt, örültem is neki. Aztán nagyobbak lettünk és már nem így mutatta ki, hogy jobban érdeklem, mint a többi lány. Olykor hazakísért, és addig könyörgött az osztályfőnöknek, míg mellém nem ülhetett. A sorban, bárhová is indultunk játszani a napköziből, általában ő volt a párom.

Olykor „igazi nő” módjára próbáltam viselkedni, mintha nem is érdekelne, amikor nekem produkálta magát, és úgy általában figyelmen kívül hagyni őt magát is. Bár a legtöbbször ez nem sikerült – ki tudott volna nem észrevenni egy olyan helyes fiút –, amikor mégis, akkor pedig még inkább erőlködött, hogy figyeljek rá.

Nyaranta gyakran mentünk táborozni a sulitól, valahová a Mecsekbe, egy helyes kis falucska közelébe. Mindenki a tábortüzet és a péntek esti bulikat várta, amikor a fiúk félszegen elénk álltak, hogy táncolnánk-e velük. Mindig nagyon vártam, hogy majd felkér, de ilyenkor kaptam vissza a figyelmen kívül hagyást, csak nagyritkán állt elém a vágyott kérdéssel.

Aztán elékezett a tizenkettedik születésnapja, amit szokás szerint „házibulival” ünnepelt meg, melyre az osztály apraja-nagyja hivatalos volt. Ezek a bulik szinte mindig ugyanúgy zajlottak: játékok, zene és tánc, aztán jöttek a szülők, és mind hazamentünk. Az ominózus bulin azonban végre felkért táncolni, amitől már eleve majd kiugrottam a bőrömből. Egy lassú szám volt – mindig mindenki az ilyesmiket várta -, hogy melyik arra már nem emlékszem, de nem is fontos. Aztán ahogy táncoltunk egymás nyakába borulva, egyszer csak az arcomhoz hajolt és a számra lehelt egy aprócska csókot – na jó leginkább csak puszi volt.

Másnap a suliban megbeszéltük, hogy „járunk”, ami igazából kimerült annyiban, hogy megfogta a kezem néha, és még többször kísért haza. A csókok továbbra is inkább csak puszik maradtak és nem is volt belőlük valami sok, az igazi első csókra még néhány évet várnom kellett és nem is „életem szerelmétől” zsebeltem be. Nekem azonban ez volt Az első csók. Ha belegondolok ez a szerelem végigkísérte azokat az éveket.

Az általános iskola után évekig nem találkoztunk, holott csupán pár saroknyira laktunk egymástól, de valahogy mindig külön utakon jártunk. Aztán később, amikor már mindketten főiskolások voltunk, megpillantottam, ahogy velem szemben jött az utcán. A találkozás, mondhatni keserédes volt, mert bár jó volt újra találkozni, annyi év után már nem tudtunk mit kezdeni egymással. Csak álltunk ott, bárgyún mosolyogva, várva, hogy a másik majd mond valami okosat. Az internetnek hála még néhányszor beszéltünk egymással, a múlt azonban soha nem jött szóba. Évek óta volt valakije, ahogy nekem is. Furcsa módon nagyon zavart a tudat, hogy komoly kapcsolata van, és talán őt is az enyém. Mindenesetre kerültük a témát.

Most már azonban nemigen beszélünk egymással. Mindkettőnknek megvan az élete, amibe a másik nem nagyon fér bele. Mégis mindig elmosolyodom, ha eszembe jut a születésnapi buli, aztán ahogy álltunk ott az utcán. Azt hiszem ez tényleg szerelem volt. A legelső.

Képek forrása: flickr.com