Megkönnyebbülten huppant le az ajtóhoz legközelebbi ülésre, épp szemben két pattanásos-pelyhedző állú tizenévessel. Időbe telt, mire minden a helyére került: a virágcsokor az ernyőre, az ernyő a táskára, a táska az ülés oldalához, az apró fekete trottőrcipős lábak szorosan egymás mellé, a fehér hajtincs pedig a barna-drapp tyúklábmintás svájcisapka alá.  – Né’ má’ mit összeküzd a véncsaj! – morog az egyik kamasz. – Ja. Állandóan rinyálnak, közbe’ meg hogy rástartolt az üres helyre! Jó’ bírja magát az öreglány, mi? – vigyorog a másik.– Köszönöm a bókot, fiatalember! – mosolyog rájuk váratlanul a nénike.

A fiúk az ablakra merednek. Teljes figyelmüket leköti a Rózsadombon kanyargó út, észre sem veszik, hogy arcukon a pattanások felizzanak. A néni is kifelé fordul, és nézi, ahogy az üvegen leperegnek a fényes esőcseppek.

Hogy csillognak! A fények… Óriási kristálycsillárok, tükörfényes parkett, sürgő-forgó pincérek, elegáns urak, divatos hölgyek… és egy esetlen bakfis, halványkék estélyi ruhában. Az első nagyestélyi! Lépnie sem kellett, a nehéz alsószoknya meglódult, s meg sem állt, csak forgott-forgott egész este. „Gyönyörű vagy!”– suttogta Jóska, s ő belepirult a szerelembe.

Szerelem már nem jött több, a munka, a háztartás, a két gyerek gondja kilúgozta belőle a vágy árnyékát is, de bókot még sokat kapott. „Hogy csinálja, Malvinkám, hogy maga mindig olyan nett?! Hallom, szépen neveli, taníttatja a fiait, maholnap megnősülnek! Ez a helytállás egy férfiembernek is becsületére válna! – billegtek a morzsák az igazgató elvtárs bajuszán. – Az almás pitéje meg egyenesen kitüntetést érdemel!” Már nem pirult el, csak szégyenlős mosollyal táskájába csúsztatta az abroszt és a két konyharuhát, a szakszervezet nőnapi ajándékát. Jól jött az a konyhában!

Szeretett sütni-főzni, nézni, ahogy a fiai ettek. Legjobban azt szerette, mikor a kisebbik a vasárnapi ebéd után „meggömbölyítette a pocakját, hogy beleférjen a mama-süti is.”

Hiába no, főzni nagyon tudott! Egész életében talán ezért kapta a legtöbb dicséretet. A szépség, fiatalság elmúlt, de a konyhában Anyu főztjével senki nem vehette fel a versenyt. Csak a Nagyi. Jöttek az unokák sorra: Andriska, Gábor, Péterke és a kicsi lány, Lili.

Pici korától kezdve szívesen kuktáskodott, kevert-kavart, gyúrt, sőt lelkesen mosogatott is, csak hogy a nagyi kedvében járjon. Istenem, mennyi ragacsos-cuppanós puszit kapott tőle! És a legkedvesebb bókot is: „Nagymama, olyan szép az arcod!” „Szép?! Csupa ránc, Lilikém!” „Pont azért. Olyan, mint egy mosolygós öreg alma!”

Jól megaszalódott az alma! Az unokák felnőttek, a legkisebb is férjhez ment… Milyen gyönyörű esküvő volt!

A keringő alatt az egész násznép őt nézte – azt a fiatal lányt, aki hajdan Jóska karjaiban forgott-nevett a világra. A tánc végén a vőlegény kezet csókolt neki: „Ha Lili is ilyen lesz nyolcvanévesen, mint a nagymamája, nem választottam rosszul!” „Ejnye, Ottókám!…”– dorgálta volna, de szavait elmosták az öregség könnyei…

Fehér hímzett zsebkendőjével megtörölgette a szemét, és derűsen legyintett. Odakint elállt az eső. Kabátzsebéből zöld nejlonzacskót kotort elő, gondosan összehajtogatta az ernyőt, majd a nejlonba tekert csomagocskát a bevásárlókocsiba süllyesztette. Felcihelődött. Bal kezében összefogta a gurulós táskát és a virágcsokrot, jobbal megnyomta a jelzőgombot, megkapaszkodott, és visszanézett a fiúkra: vajon sejtik-e, hogy a legkisebb bók is csodákra képes?