Az általános iskola befejezése valóban fontos mérföldkő az életünkben. Addig viszonylag egyformák vagyunk, átlagos, normális gyerekek. Legalábbis, ami a nagy többséget illeti. Mert sajnos van, akinek hamarabb lezárul a gyerekkora, mintsem elvégezné a kötelező nyolc osztályt. Az általános iskolai ballagás után többfelé indulhatunk: gimnázium, szakképzés, munka esetleg munkanélküliség vár ránk. E két utóbbi már a felnőtt világ színtere, de a középiskola sem a felhőtlen gyermekkor folytatása. A kamaszkor minden nyűge, a pályaválasztás felelőssége nyomja a vállunkat.

Az érettségi banketten pedig már mindannyian tudjuk, hogy a felnőttség ott kísért minden ezután következő napban. Még akik továbbtanulnak, azok sem tudják ezt az érzést elfelejteni. Felnőttes döntések várnak rájuk: órarend- összeállítás, vizsgaegyeztetés, diákhitel, ösztöndíjak, pályázatok… és nagy találkozások, nagy szerelmek, talán a nagy Ő is.

Szakemberek szerint a felnőtt élet, vagyis az a Nagybetűs, akkor kezdődik, amikor az ember felelős döntéseket hoz, és képes elköteleződni egy hivatás, egy életforma, egy társ mellett. Ez általában a húszas évekre tehető, legalábbis tíz-húsz évvel ezelőtt még így volt. Ma viszont a fiatalok – szüleik asszisztenciája mellett – igyekszenek a végsőkig kitolni a gyerekkor határait. Nem egyedi, hogy harmincévesen a szülőkkel laknak, vagy máshol, mással, de külön háztartást nem vezetnek. A mama kitakarítja a fia lakását, bevásárol, főz neki, egy hétre előre kivasalja a cuccait. De a lányok is hazaruccannak vacsorázni, hétvégén ebédelni és a macerás dolgok elintézését is szívesen rábízzák az ősökre. Ez lenne a felnőtt-lét?

Sokan úgy vélik, hogy az igazi nagybetűs élet a boldogító igen kimondásával kezdődik, hiszen ez a családalapítás kezdete, az új közös élet alapköve. Manapság viszont egyre kevesebben kezdik szertartásosan a közös életet. Összeköltöznek, fogadalmak, eskük és elvárások nélkül, s észre sem veszik, csak élik a felnőttek mindennapjait.

Tartja magát az a nézet is, hogy a gyerekünk születésével válunk a Nagybetűs Élet részévé, azzal, ahogy továbbadjuk mindazt a tapasztalatot és tudást, amit megszereztünk, amit szüleinktől kaptunk. Biztosítani az élet folytonosságát – minden bizonnyal ez a legfelelősebb felnőtt tett, amellyel az Élet színpadára léphetünk. Az utódok felnevelése már komoly felnőtt „tevékenység”. De aki gyerekként szül, vagy egyáltalán nem vállal gyereket? Velük mi lesz, gyerekként felnőtté válnak, vagy felnőttként gyerekek maradnak?

Mások szerint nem a születés, a halál tesz felnőtté, az ember mindaddig gyerek marad, amíg a szülei élnek. Nem egyszer hallani: akkor váltam felnőtté, amikor apám, anyám meghalt. Valóban, ha nincs aki lányomnak, fiamnak szólítson, nem vagyunk többé gyerekek, muszáj a felnőtt dolgokkal foglalkozzunk. És ha nagymama létünkre mi ápoljuk az édesanyánkat – gyerekek vagyunk? Ha a nagykorúság elérése előtt elveszítjük a szüleinket, oda a gyerekkor? Gyerekként a Nagybetűs Élet kellős közepén találjuk magunkat?

Van-e, aki meg tudja mondani, mikor kezdődik el a felnőtt, a nagybetűs, az igazi élet? Egyáltalán van-e külön nagybetűs élet, vagy csak élet van – csupa nagybetűvel?