Szerény személyem az aggódó és a tökéletességet kergető csoportba tartozik, kissé maximalista hajlamokkal fűszerezve.

2006 január végén tudtam meg, hogy a szívem alatt hordom az első magzatot, mely megfogant a méhemben – 30évesen. Nem terveztem a gyermeket, de abban a pillanatban tudtam, hogy Ő lesz a legjobb dolog amit tettem ebben az életben. Úgy  éreztem a tökéletesség árnyékában nevelem majd, és ezért nekem is áldozatot kell hoznom. Önmagamat kell alávetnem, és teljesen megváltoztatnom ennek érdekében. Teljesen lecseréltem régi énemet egy másikra, egy olyanra, aki sokkal jobban tetszett. Őszintébb volt, jobban tudott szeretni, becsülni, mosolyogni, örülni az apró, bár sokszor jelentéktelenek tűnő dolgoknak. Ez az új ember másként látta a napot felkelni és lenyugodni, pedig ugyanaz a nap volt.

A kisfiam most 19 hónapos és eddig minden időnket együtt töltöttük. Lemondtam a szórakozásról, az éjszakai turnékról, a bálokról, éttermekbeli vacsorákról, de nem is hiányoznak.

Teljes életet élek, boldog vagyok, ennél boldogabb nem is lehetnék és semmi, sem hiányzik az életemből.

Sőt most jövök rá, hogy régen milyen „szegény” is voltam, hogy Ő nem volt nekem. Ő az én kis hercegem az én kis lovagom, aki megmutatta milyen csodás anyának lenni, és mi az igazán fontos az ember életében. Az első a gyermekem – mindennek felette áll. Olyan maximális hozzáállással és munkával akarom ezt csinálni, hogy este, ha lefekszem a kicsim mellé, és nézem ahogy alszik, úgy érezzem :

„IGEN MA MINDEN TÖKÉLETES VOLT….HALADUNK AZON AZ ÚTON, AMIT A JÓISTEN KIJELÖLT SZÁMUNKRA”

Aludj kishercegem, jóember leszel… tudom… érzem a szívemben…

Erika

(Továbbra is várjuk leveleiteket: info@donna.hu)

Kapcsolódó anyagok:

$$451$$