Május a szerelem hónapja, ekkor kezdődik az esküvői idény. Hagyományosan május és szeptember között kötnek legtöbben házasságot. De hol vannak már a hagyományok! A fiatalok szeretik egymást, összeköltöznek, aztán, ha jön a gyerek, összeházasodnak. Vagy akkor sem. A legtöbben úgy gondolják, jó, ha a gyerek házasságban születik – meg egyszerűbb is, nem kell hivatalos apasági nyilatkozatot tenni –, ezért a gyerek jövetelének hírére összehoznak egy fényes esküvőt. Ami néhány évtizede még szégyenteljes bűn volt, áldott állapotban az oltár elé állni – mára teljesen természetes. Sőt, külön kismama-menyasszonyi ruhák is kaphatók, melyek már nem elrejteni, hanem éppen kiemelni akarják, hogy az esküvővel nemcsak új pár, hanem család is születik.
A boldogsághoz nem kell papír! – mondják a házasságellenesek. Való igaz, attól még senki nem lett boldogabb, hogy templomban óriási csinnadrattával mondta ki az igent. A házassági anyakönyvi kivonat nem véd meg a párkapcsolati nehézségektől, a csalódásoktól, az összezörrenésektől, az anyagi vitáktól. És jól tudjuk, hogy a válástól sem. Legfeljebb megnehezíti azt. Legalábbis sokan úgy gondolják, azért nem házasodnak össze, mert nem akarnak egy válási procedúrát felvállalni – főleg, ha már túl vannak egyen-kettőn –, együttélésnél pedig, ha szakítanak: megy mindenki a maga útján tovább. Persze a valóságban ez nem így van, mert ha huzamosabb ideig éltek együtt, és ez alatt közösen szereztek lakást, autót vagy bármilyen vagyont – azon bizony lehet osztozkodni papír nélkül is. Nem is szólva arról, hogy a közös gyerek elhelyezése, felügyeleti joga ugyanolyan bírósági eljárásokhoz vezethet, mint egy válóper.
Vannak, akik azt mondják, a kapcsolat házassággal való megpecsételése elrontja a szerelmet, mert onnantól már nem szabad választásukon múlik, mikor vetnek neki véget, hanem az egy hatóságtól függ. Ez a fajta bilincs megöli az igaz érzelmeket, sokkal jobb, papír nélkül, mert akkor biztosak lehetünk abban, hogy nem az, hanem valami jóval fontosabb tart össze bennünket.
Vannak, aki arra esküsznek, hogy a közös gyereknél, gyerekeknél semmi nem tud szorosabb kapcsolatot kialakítani. Szükségtelen, hogy még egy papír is igazolja, ami úgy is nyilvánvaló egymás mellé tették le a voksukat.
Vannak, akik irtóznak a kötöttségektől, akik nem akarják korlátozni szabadságukat. Vannak, akik nem tudnak hosszú távra tervezni, és nem hiszik el, hogy húszon-harminc évesen egész életre szóló esküt tudnak tenni, és azt be is tudják tartani. Vannak, akik modernek, és a házasságot elavult formának gondolják. Hiszen ma már a klasszikus nemi szerepek is felcserélődtek, a családi kapcsolatok bonyolulttá váltak, hogyan lehetne mindezt egy ősrégi intézménybe szorítani?
És vannak, akiknél egyszerűen így alakul. Együtt élnek nyolc-tíz évig, először még nem akarnak esküvőt, esetleg nincs miből megvalósítani a megálmodott fényes lakodalmat, aztán meg olyan jól elvannak, miért kellene ezen változtatni.
A papír nem boldogít – ezt tényként fogadhatjuk el. De a tudat, hogy a szerelmünk ország-világ előtt esküt tesz mellettünk, hogy kimondja számára én vagyok a legfontosabb, és hiszi, reméli, hogy ez mindig így marad – ez igenis boldogít! Az eskü erőt, hitet és tartást adhat. Ősidők óta esküt teszünk minden fontos dolog megkezdése előtt. Esküt tesz a király a koronázásakor, a harcos a csatatérre vonulás előtt, a rendőr, a katona, a jogász, az orvos, a diák … Miért ne tennénk hát a legfontosabb pillanatban szeretteink, barátaink előtt életünk társa mellett?
