A gondolat pedig nem máshol ütközött a fejembe, mint a buszon hazafelé, miután már lenyomtam közel 9 órát az irodában… Szóval, ülök a buszon, készülődve, hogy a 40 perces utat úgysem bírom ki szunyókálás nélkül, tehát kényelembe helyezem magam, és… igen, a velem szemben ülő (egész szimpatikus) pasi térdének ütődött a térdem. Én, mint akit áram ütött meg, azonnal elkaptam a lábam, de ő meg sem rezzent – talán, mert félkómás állapotban horkol… izé, álmodta Csipkerózsika álmát.

Ám ezen incidenst követően elkezdett kattogni az agyam. Nem tudom, ti hogy vagytok a dologgal, de én az utóbbi időben észrevettem, hogy egyre kevésbé viselem el, ha az emberek hozzám érnek, ráülnek a kabátomra (a lábamra), a buszon, vagy csak túl közel állnak hozzám. És ezzel sokan mások is így vannak. Ha egy idegen hozzánk ér, akkor valahogy azonnal próbálunk arrébb somfordálni, nehogy megzavarjuk a személyes terét, vagy ő betolakodjon a mi körünkben. Nem számít, hogy az illető férfi, nő, idős, vagy fiatal. Ha lehet, mi inkább bezárkózunk kis világunkba, ahol az mp3 dübörgésén senki és semmi sem hatolhat át.

Persze álszent lennék, ha azt mondanám, hogy egy helyes pasitól is ugyanolyan gyorsan elhúzódóm, mint a kicsit szakadt, tisztes munkában megfonnyadt nénitől-bácsitól is. De még az is előfordul.

És, ha hallani akarjátok az igazat, ez még számomra is félelmetes. Hisz az ember társas lény. Ideális esetben csak két pillanatában az életnek kellene egyedül lennünk: mikor ide érkezünk, és mikor távozunk ebből a világból. Mi mégis egyre jobban elzárkózunk attól, hogy bárki is hozzánk szóljon, megzavarja szent magányunkat, miközben talán szívesen vennénk, ha egy kedves nagyi megkocogtatná a vállunk a buszon és megkérdezné: - Kedveském, hát nem szörnyű idő van ma?  - majd egy jót beszélgetnénk a nénivel.

Velem már megesett 1-2 alkalommal, hogy egy nénike, bácsika megszólított utcán, buszon… és őszintén, jól elbeszélgettünk. Sosem találkoztunk többet, de mégis feldobta a napom. Azonban mostanság inkább megijedünk a kapcsolatfelvételtől. Nem akarunk egy idegent megszólítani, hozzá érni, rámosolyogni… nehogy az félre értse, vagy ami még rosszabb, hogy ellenségesen reagáljon és hülyének nézzen minket. Tehát mindenki csak arra vár, hogy megszólítsák?

Talán nem ártana feltörni a csigaházakat, melyeket mostanában mindenki szépen maga köré épít és kicsit szétnézni a világban, hátha érdemes megkockáztatni azt az érintést, beszélgetést, mosolyt.