Egy felmérés szerint a háztartások majdnem 100%-ban megtalálható a színes csodakészülék, amit egyszerűen televíziónak nevezünk. Ha a gyerek hazaérkezik, máris kap a távirányító után, és nézi a műsorokat, vagy rohan a szobájába, hogy ott csendben nézhesse a filmeket. Lassan elmaradnak a családi beszélgetések, és a gyereket a televízió neveli fel. A vezetékes doboz a szociológusok szerint a gyerekek „második szocializációját” végzi el. Ez azt jelenti, hogy a csemete, mint egy szivacs szívja agyába az információkat, amik nem a valóságot mutatják, így sokszor hibás viselkedést sajátít el. Fiatal korban a legfogékonyabbak, így mindent gyorsan és ügyesen tanulnak – és a televízióból válogatás nélkül zúdul rájuk az információ. Kapnak korosztályuknak megfelelőeket, és nem megfelelőeket. Attól, hogy a karika odakerül a képernyő sarkára, az információ még nem szűrt.

Sok szülő gondolja úgy, hogy veszélyes a televízió a gyerekre, mégsem tesznek semmit az ellen, hogy a fiatalok ne lássanak olyan dolgokat, amik nem nekik való. A kisgyerek akkor is megjegyez szavakat, viselkedésformákat, ha a híradót csak a szülők nézik. A háttér-televíziózás, ugyanolyan veszélyes rájuk nézve ilyen esetben, mint a felnőttekre a reklámok. Észrevétlenül épül be a tudatalattiba, és a viselkedésük ez alapján módosul. Azt viszont le kell szögeznünk, nem rosszak azok a szülők akik televíziózni hagyják a gyerekeiket. Mint mindenhol, itt is fontos, hogy mennyi időt engedünk a gyerek idejéből a televízióra. Ha kicsi a televíziózásba menekül, akkor ott a probléma okát kell megtalálni. Vajon mi az oka, hogy a csemete a képernyőt lesi ahelyett, hogy a barátaival játszana. Lehet, hogy szorong, rossz élményei vannak? Vagy lehet a családi környezet az oka? A legtöbb gyerek sohasem önként választja a zajládát. Először a szülők magukba kell hogy eldöntsék, vajon nem e ők a hibásak.

A család meghatározó, ez dönti el, hogy a gyerek milyen tévénézési szokásokat tanul meg. Például a legtöbb anya, vagy apa a műsorokhoz szervezi a napjaikat, s így ha kezdődik a sorozat, akkor mindenki a tévé előtt ül, nem hívnak vendégeket, és egyetlen mobil sem csöröghet. Ha a gyerek ezt látja, ő is ezt fogja tenni, és ha kezdődik a kedvenc mese, akkor nincsenek barátok, és elmarad a kertben való játék. „Hülye vagy, bunkó vagy, ha nem hagyod abba, megöllek!” Ilyen szavak egy óvodás korú gyerek szájából bizony ijesztőek. A szülő csodálkozik, a gyerek honnan szedi ezeket. Ám sokan csak sejtik, hogy a televízió lehet a hibás, hiszen a mesék tele vannak hasonló kifejezésekkel, a legtöbb film, pedig dúskál az erőszakos jelenetekben.

Egy amerikai gyerek 18. szülinapjára megkapja a csatornáktól a tizennyolcezredik gyilkosságát. Mire felnő, gyakorlatilag megkapja az emberiség által ráhagyományozott összes kínzás, csecsemőgyilkosság, emberölés képét. Ezzel talán magyarázható, hogy miért van az a sok tanárverés, vagy lövöldözés az iskolákban – legalábbis részben. A gyerekek a túl sok agressziótól tompává válnak, és nem érzékelik az erőszakos viselkedést. Ugyanolyan hétköznapi lesz számukra másnak fájdalmat okozni, mint levenni a bolt polcáról egy csomag rágót. Mivel nem tudják beleélni magukat a szenvedő fél helyzetébe, képtelenek felfogni, hogy fájdalmat okoznak viselkedésükkel. És ez még csak az egyik negatív hatás. A sok durva jelenet, feszültséget vált ki a gyerekekből, mert nem tudják feldolgozni a képernyőn látott borzalmakat. A szülők többsége, pedig nem tudja, hogy a gyereke miért viselkedik zavartan. Ezt a szorongást fel lehetne oldani azzal, ha anyuci vagy apuci megbeszéli a gyerekkel a látottakat, és tisztázzák, hogy az ütés fájt a bácsinak, és – finoman szólva – nem helyes kést szúrni a másik hasába.

A gyerekek önként sosem válnak televízió-függővé. Ha nincs semmi, ami lefoglalja őket, vagy a szülők nem tudnak elég időt áldozni rájuk, akkor kénytelenek magukat szórakoztatni. Egy kicsivel több figyelem, és egy kis szülői szigor a műsorválasztásban már sokat segítene a helyzeten. Kapcsoljuk ki az „idiótadobozt” és foglalkozzunk a gyerekkel: ennyire egyszerű a megoldás!