1997-ben kezdődött… Sokat gondolkodtam: miért velem történt mindez? Keresem rá a választ, lehet, hogy sosem találom meg.

12 éves voltam ekkor, nagymamám, ‒ apu édesanyja, Anyu, Apu, nővérem és én, végre beköltözhettünk saját házunkba, amit több mint tíz hosszú évig építettünk. Régen is itt laktunk egy pici öreg házban, aztán lebontottunk és Apuék belevágtak, hogy megfelelő otthon teremtsenek nekünk.

1999 nyarán elmentünk nyaralni, nagymamám, aki velünk lakott kórházba volt, mert valami mérges bogár megcsípte. Legalábbis ezt mondták. Aztán jött a telefon. A mami meghalt. 14 éves voltam, nővérem 17. Nem is értettem igazán mi történik.

2000 februárjában nővérem szalagavatóján még minden rendben volt. Rá egy hónapra március 8-án már nagy volt a baj: Anyunál rosszindulatú daganatot találtak (37 éves korában!) a méhnyakán. Megműtötték. Jártunk kórházról kórházra, terápiáról terápiára, végigcsinálta a sugárkezeléseket, a kemoterápiákat. Végignéztük, ahogy 86 kg-ról 28-ra fogy. Szörnyű látvány volt.

2002 nyarán meghalt egy nagyon jó barátom, majd októberben elveszítettem életem első nagy szerelmét, akivel nagyon jó barátok maradtunk. Felakasztotta magát az otthonukba. Olyan dologba bonyolódott,, amibe nem kellett volna. Mindezt az akkori barátnője miatt tette. Napokig alig beszéltem, befordultam teljesen. 

2003 telén volt a szalagavatóm, Anyu nem volt éppen kórházban, de sajnos nem láthatott, mert már olyan gyenge volt, hogy nem bírt eljönni. Ebben az évben sikeresen szakmunkás vizsgáztam, felvettek érettségire és betöltöttem a 18. életévemet. Anyu nagyon sírt, amikor 18 lettem. Ráadásul azon a nyáron nővérem és én is nagyon szerelmesek voltunk és boldog kapcsolatban éltünk. Anyu büszkén mesélte, hogy mind a két lánya milyen boldog és szerelmes.  Július 14-én diákmunka után kimentem anyuhoz a kórházba, mert akkor már 2-3 hónapja ott volt. Nővérem minden nap délben vitt neki ebédet, amit persze kihányt vagy nem ette meg. Akkor már 28 kg volt. Mikor meglátott nagyon örült. Bekentem testápolóval mindenhol, mert nagyon száraz volt a bőre. Azt mondta jól érzi magát, nem fáj semmije.

Aztán másnap kaptam egy sms-t unokatesómtól, hogy nagyon sajnálja... Nem tudtam, hogy mit. Aztán épp hazafelé tartottam kb. Három óra körül a diákmunkából, amikor csengett a telefonom. Apu volt. Kérdezte hol vagyok, majd mondta, hogy álljak meg ahol vagyok, mindjárt jönnek értem. Nem is fogtam fel, hogy apu miért jön, miközben ő még dolgozik fél négyig Pesten. Rágyújtottam egy cigire, amíg vártam tesómat. Megláttam, hogy apu is ott ül a kocsiban, feltűnés nélkül eldobtam a cigit, mert apu nem tudta. Majd ezt mondta: „most már ne dobd el..” ahogy kiszállt a kocsiból leesett, hogy mi történt!

2003. Július 15-én délben, Anyu 40 évesen meghalt.. Nővérem aznap is, mint mindennap vitte neki az ebédet délben. Belépett tesóm a kórterembe anyu meglátta, rámosolygott, majd lecsukta a szemét örökre. Anyu épp csak azt várta, hogy nővérem odaérjen. Tíz napra jött a temetés. Úristen az a sok koszorú! Több mint 300 koszorú volt a síron. Szörnyű volt az első karácsony anyu nélkül.

2004 áprilisában 19. születésnapom után egy héttel meghalt ismét egy nagyon közeli barátom, akivel előző héten még együtt buliztunk. Senki nem látott rajta semmit. Állítólag szerelmes volt egy lányba - akiről senki nem tudott a baráti körünkben -, és viszonzatlan maradt a szerelem és kiugrott a 10. emeletről.

2004 telén apuék Pest felé tartva a céges autóval beborultak az árokba. Apunak elrepedt az 1-2 es csigolyája, így kórházban töltötte az ünnepeket és utána még fél évig itthon volt. Sokat kellett segíteni neki, hiszen tehetetlen volt. Az a decemberi nap volt Apu második születésnapja.

Anya halála után Apu nem tudta, mit kezdjen magával. Anyu volt Apu nagy szerelme. Apu 27 éves elvált pasi volt, akinek volt már egy lánya, amikor Anyu 17 éves volt. Egymásba szerettek. A folt megtalálta a zsákját. Imádtam, amikor meséltek a találkozásaikról, meg arról, hogy mennyi vita volt a családban Apu miatt, amiért jóval idősebb meg elvált.

2004-ben azért történt jó is. Féltestvérem - Apu első házasságából született lánya -, májusban férjhez ment. Majd 2005 februárjában Apunak lett két unokája. Egy fiú és egy kislány. Nagy volt a boldogság. Első unokák…

2005-től jöttek az újabb tragédiák. Meghalt dédi mamám. 2006-ban meghalt a nagymamám sógora. 2007-ben pedig nagymamám második férje, akit nagyapámként szerettem.

Közben azért sikeresen leérettségiztem, elmentem egy reklám – marketing ügyintéző ötöd éves képzésre (bár nem fejeztem be), majd felvettek a főiskolára, tesómmal együtt Pesten laktunk albérletben úgy tűnt jóra fordul minden.

2006-ban APU összeismerkedett egy nővel, akiről nem óhajtok többet beszélni, annyit róla, hogy nem volt szívem csücske. 2 évet voltak együtt…

2008. január végén, első főiskolás-félévem után, picit besokalltam és hazaköltöztem  Apuhoz, és munkát kerestem. Jó volt megint mindig itthon lenni. Közelgett Apu 56. születésnapja. Az a bizonyos 2008. március 10-i hétfő nap...

Emlékszem, érdekes módon mindenki előre köszöntötte fel őt. Mi is vasárnap köszöntöttük fel, mivel nővérem ment vissza Pestre. Kapott tőlünk egy tortát számgyertyával. Mondtam is neki viccből, hogy rakjuk el az 56-os számot, mert 9 év múlva a 65.-en jó lesz. Erre Apu csak ennyit mondott: neki már nem lesz rá szüksége…

Hétfő reggel felmentem Pestre egy jó barátommal, elintézni a sulimban a halasztást. Apu hívott a vonaton, de nem hallottam semmit. Mindig, amikor beszélünk ezzel zárja, hogy majd hívlak még (ellenőrzés gyanánt!). De aznap valahogy elmaradt, ez a mondata. Este hét körül értem haza, jött értem kocsival haverom, és hazaugrottam. Aput pont elcsíptem itthon. Az asztalon két nagy torta hevert és rengeteg ajándék, az ügyfelektől, barátoktól. Beszéltünk pár szót, megpuszilgattam, meg ölelgettem és Boldog Szülinapot kívántam neki. Elvittük őt aznap is tekézni, mert városi szinten benne volt egy csapatba. Mondta, hogy megiszik egy-két sört hisz mégis csak szülinapja van, aztán siet haza. 10 körül értem haza. Lefeküdtem és kikapcsoltam a telefont. 22:45kor csengettek. Apu sógornője volt -  Apu és az öccse együtt tekéztek -, hogy öltözzek gyorsan, mert apu összeesett, és újraélesztik. Azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Odamentünk a tekepályához, de már nem voltak ott. Közben telefonáltam tesómnak Pestre, de akkor annyit mondtam neki, hogy nehogy elinduljon haza, majd telefonálok, hogy melyik osztályon fekszik Apu. Bementünk a kórházba Apu öccse már ott volt. Épp, hogy odaértem bátyushoz amikor tolták be Aput. Csak annyit láttam, hogy letakarják. Elborult az agyam, elkezdtem üvölteni, sikítani egyszerűen nem hittem el, hogy  mi történt. Apu meghalt…! A születésnapján…!

Apu sógornője felhívta tesómat… én hívtam a családot meg a féltestvéremet. Hívtam barátnőmet is, azonnal jöttek. Aztán jött a temetés, ami borzalmas volt. Anyunál - hogy is mondjam - „könnyebb volt”, mert ott volt Apu… Megint át kellett élnem ezt a szörnyűséget, több száz koszorú, virág. Az élet furcsa fintora, hogy nővérem Anyut látta utoljára én meg Aput.

És Apu telefonja csak cseng és cseng... Ügyfelek telefonálnak, hogy őt keresik - mély megdöbbenés a hangjukban. Persze a család mellettünk áll végig, de fogalmuk sincs min megyünk végig. Egyedül lakom egy nagy házban ahol annyi a teendő és annyi az emlék. Hálás vagyok mindenkinek, aki mellettem áll a mai napig, főleg a barátok, akik itt aludtak az utóbbi időben, hogy ne féljek, és minden nap jöttek és programot szerveztek, hogy ne érezzem elveszettnek magam.

Itt maradtam APA és ANYA nélkül öt éven belül… Még csak 24 éves vagyok…

Engem már nem fog senki az oltárhoz kísérni, nekem már nem lesz lánykikérőm, nekem már nem lesz szülő búcsúztatóm, már nem mutathatom be a szüleimnek a szerelmemet, már nem beszélgethetek velük, már nem bújhatok hozzájuk, már nem puszilhatom meg őket, már nem kérhetek tanácsot, már nem mondhatom azt, hogy Anyu, Apu.

Bár azt mondják, az idő begyógyítja a sebeket.. Nem tudom… Nekem egyre jobban hiányoznak. Anyu 40 éves volt, amikor itt hagyott, Apu 56. Soha nem fogom tudni elengedni őket. Bármennyit megadnék csak, hogy még egyszer láthassam őket. Azt mondják, az idő begyógyítja a sebeket… Szerintem egyre csak feltépi és feltépi, ahogy egyre jobban hiányoznak nekünk.

"Néha még az égen kereslek, tudom, a földön nem találnék rád...bár tudom, az angyalom vagy és álmomban vigyázol rám!"