A válasz igen, sőt vannak, vagyunk néhányan, akik magas szinten űzzük az önsorsrontás művészetét. Tudjuk, méginkább érezzük valahol mélyen, hogy nem jó, amit csinálunk, hogy nemet kellene mondanunk, de valami ismeretlen erő mégis afelé hajt, hogy megtegyük. A józan ész ellenére, a tapasztalatok ellenére, a tanácsok ellenére. Úgy érezzük, tőlünk függetlenül működik a gépezet.
Éva egy olyan férfival él együtt öt éve, akivel semmi nem jó. Pótmegoldás, mert nem akar egyedül maradni. Addig is, míg nem jön a Nagy Ő, kell valaki, aki hazamegy hozzá. Persze Éva nem jár el szórakozni, ismerkedni, hogy is tehetné, mit szólna hozzá a „kis ő”?! Közben megsiratja minden egyes szülinapját – jövőre lesz a harmincötödik –, amit a várva várt Nagy Szerelem nélkül tölt el. Tudja, mit kellene tennie, de mégsem…
Kata folyton nős férfiakba szeret bele. Minden egyes románcot megszenved, utána fogadkozik, soha többet házasemberrel. Féléve új barátja van, aki épp megismerkedésükkor készült beadni a válókeresetet. Azóta is készül rá. Kata tudja, nem kéne belebonyolódni a kapcsolatba, mégis egyre mélyebbre ássa magát egy újabb reménytelen szerelembe.
Áginak szeretője van. Nem jobb vele, mint a férjével semmilyen téren, sőt… Tudja, hogy nincs közös jövőjük, sőt jelenük is csak annyi, amennyit ő megszervez. Tudja, hogy hagyni kellene az egészet, de időről-időre mégiscsak küld egy-egy pajkos sms-t.
Csilla állást keres. A rengeteg visszautasítás után, van egy, ahova felveszik. Amolyan nyugdíjas állás, itt élve eltemetheti magát, ráadásul a fizetés sem sok. Napi két óra az utazás. Kisiskolás gyerekei reggeli és esti ügyeletben lesznek vagy fogadnak valakit, hogy összeszedje őket, és vigyázzon rájuk, amíg haza nem érnek a férjével. Tudja, senkinek nem lesz így jó, de legalább nem hallgatja állandóan: Hogy- hogy nincs mindenre ideje, pedig otthon van, otthon dolgozik….
Hát, íme néhány élethelyzet, néhány önsorsrontó döntés. De sorolhatnánk még a példákat, miért maradunk az alkoholista férjjel, miért tűrjük a főnökünk szemétkedéseit, miért ragaszkodunk rossz szokásainkhoz, káros szenvedélyeinkhez, holott tudjuk, hogy ártanak nekünk. Külső szemlélőnek egyszerűen érthetetlen, amit csinálunk és tiszta pillanatainkban magunk is tudjuk a megoldást, mégis maradunk a régi sémák között. Mert ezeket ismerjük, ezek adnak biztonságot. De ki gyártotta ezeket a sémákat, amelyekhez alkalmazkodunk?
A pszichológia szerint nem kell olyan messzire mennünk. A szüleink, a környezetünk és mi magunk alakítjuk ki, hogy egy-egy helyzetben hogyan viselkedünk, milyen válaszokat adunk. Megszokjuk, hogy rossz döntéseket hozunk, megszokjuk, hogy a szerelem szenvedés, hogy a munka az a kötelező rossz, amiért pénzt kapunk stb. És bármennyire is hihetetlennek tűnik, ragaszkodunk azekhez a megszokásokhoz. Elhisszük, hogy ez a mi sorsunk, és belenyugszunk. Miért is? Mert ez a kényelmes. Mert minden járatlan út veszélyt, kényelmetlenséget és sokszor fájdalmat hordoz magában. Legalábbis rövid távon. És hosszú távon? Mi van, ha még sem lesz jobb? Ki vállal garanciát azért, hogy a rossznál nem jöhet rosszabb? Hát bizony, senki. Az viszont biztos, hogy változás nélkül jobb sem jöhet.
A sorsunk sajnos – vagy hál’ Istennek – tényleg a saját kezünkben van. Merjünk, arra a gyenge hangra hallgatni, ami azt mondja: nem. S ha százszor meg is tettük, százegyedre legyen másképp. Adjon erőt és bátorságot az, hogy a Nagy Könyvbe mi írunk, nálunk van ceruza és a radír is.
Kapcsolódó anyagok:
$$71$$
$$1204$$
$$1062$$
