Senki nem mondja, hogy azok a nők, akik már anyák, el vannak tiltva minden nemű szórakozástól. Harmincon túl egy vagy több csodás, de nagyon fárasztó gyerek nevelése mellett lehet nekik is havonta egy-két hétvégéjük, amikor találkoznak a barátnőikkel és együtt forrócsokizva vagy kissé vadabban kieresztik a gőzt.

Vannak azonban olyan édesanyák, akik nem hajlandóak elfogadni az idő múlását és azt, hogy bizonyos életkorokban más-más kerül az életünk középpontjába. Huszonévesen ez a bulik, barátok, a társaságba járás, ha a magánéletről van szó. Kitombolják magukat és keresik azt, akivel a jövőt tervezhetik. Megállapodnak, vagyis lezárják a tombolós korszakot és szép emlékként elraktározzák. Ez persze nem azt jelenti, hogy számukra megszűnik a társasági élet és a családon kívül nincsenek kapcsolataik, csak az új feladatok – mint amilyen az anyaság – átalakítják a mindennapokat.

A huszonegyedik század azonban nem engedi a nőket olyan könnyen kilépni a féktelen életstílusból. Egyre több nő és egyre több család sorsát viseli meg, hogy a tombolós korszak egyre inkább átfedésbe kerül az élet komolyabb feladataival. Fontos kiemelni, hogy nem olyan nőkről van szó, akik havonta egyszer-kétszer buliznak, hanem olyan nőkről, akik a hétköznapokat élik meg úgy, mintha természetellenes közegben lennének és alig várják, hogy visszatérjenek a koktélos pohár és a DJ mellé. Nyújtsunk segítséget – vagy segítséget kérünk egy szakembertől – a bulifüggő anyáknak. Rengeteg türelem kell hozzá, de elsősorban az, hogy megértsük a viselkedés okait.

Ezen okok között a leggyakoribbak a megnövekedett stresszfaktor és az önbecsülés hiánya. Tehát olyan külső dolog, ami miatt nem lehet rögtön és esztelenül az anyát okolni. Ha ezek a nők nem  tudják otthon, sporttal, vagy bármilyen szabadidős programokkal levezetni a munka közben keletkezett feszültséget, akkor kénytelenek valahol mesterségesen, alkohollal és sokkoló impulzusokkal – ilyen a hangos zene – feloldani azt.

Egy éjfélkor elkezdett táncos buli, mint Hamupipőkét a tökhintó, úgy fogja elrepíteni a való világból ezeket a nőket. Pár órára elfelejtik a gyerek iskolai intőjét, a teli szennyes kosarat, a bosszantó kollégákat és az összes frusztrációt, csak a zene, az alkoholos bódulat, a fülledt meleg és az idegen emberek veszik körül. A másik ok az önbecsülés hiánya. Sok harmincas családos nő teljesen bizonytalan magában: az összes szerepet tudja teljesíteni? Tud-e jó anya, feleség,  háziasszony és munkatárs lenni egyszerre? Így lesz a szorongás vége a robbanásszerű stresszoldás.

Az új évezred női között sokan vannak, akik nem értek rá a húszas éveikben kitombolni magukat, így most akarják nagy dózisban bepótolni kimaradt éjszakai mulatozást.

Említsük meg a azokat a bulizós harmincasokat is, akik meg sem szakították meg ezt az életformát. Ők azonban csak mellékszereplői az estéknek úgy, mint a másnapoknak. Nekik nem kell bűntudattal hazamenniük és mint egy szenvedélybeteg szégyenkezve elhatározni, hogy ez volt az utolsó. Pár nap múlva pedig újra indul a késztetés, amelyet megint pár napig csak próbálnak legyőzni, míg végül megint „egy ereszd el a hajam”-este lesz a vége.

A másnap reggel hamarabb vissza kell térniük az anyaszerepbe, mint azt a másnapos fejfájás engedné. A gyerekek már felébredtek, reggelit kérnek és mennének már a játszótérre. Pedig az anyjuk alig két órája ért haza és zuhant ruhástul az ágyba. Ez az mértéktelen életvitel egyszer befejeződik. A kérdés, hogy ez saját döntésük lesz-e vagy sokként érti őket a döbbenet: nincs már kihez hajnali háromkor hazataxizni.