A telefon cseng, felveszem. Csilingelő hang köszönt és kér, biztosítsam be magam rák ellen. Már akkor elgondolkodom, de nem azon, hogy biztosítást kötök: a vészcsengőm megszólalt…

A telefonhívás

Olyan, mint a többi hasonló: kellemes női hang, udvarias megszólítás és az én érdekemben rögzítik a beszélgetést. A hölgy az egyik biztosító megbízásából (feltételezem, több társával hasonlóan) keresi meg a leendő ügyfeleket, bár az nem derült ki, hogy honnan tudják a számot, nevet. Egy merőben új biztosítást kínálnak, hazánkban elsőként, egyedülálló módon, természetesen körítéssel, ajándékkal, ahogy illik. Miről is van szó? Egy olyan (szerintük) egyedülálló lehetőségről, mely kifejezetten a 18 és 55 év közötti hölgyekre specializálódva női daganatos megbetegedéseket és a női táskát biztosítja.

A pénz

A hívás elülteti fejemben a félelem magjait, melyek ugyan csírázásnak még nem indultak, de óhatatlanul is arra sarkallnak, hogy elgondolkodjam: elanyagiasodott a világ és mindenből előbb-utóbb pénz kerekedik, legyen az születés, betegség, vagy halál. De hogy visszatérjünk arra az ominózus telefonhívásra és a visszautasíthatatlan ajánlatra: elhangzik egy mondat, ami akarva-akaratlanul megrökönyödést vált ki bennem: ha megkötöm, csak arra kell vigyázni, hogy három hónapig ne diagnosztizáljanak semmit, mert akkor egy fillért sem kapok. Arra kell vigyázni...

Elsőre a „hülyének is megéri” ajánlatnak tűnik az egész: havi fixet fizetek, ami még az inflációval sem változik, ha pedig daganatról diagnózis születik, több milliót kapok azonnal, bizonyos feltételek mellett, ha műtét is szükséges, még többet. A fejemben viszont ez megállíthatatlan folyamatot indít el és kérdések sorozatát veti fel. Vajon tudok majd örülni a millióimnak fél mellel és a kemoterápia hatásai(tól)val küszködve? Vagy ha meghalok, a családom majd felhőtlenül örül (neki) a befutó összegnek? Ha nem leszek beteg, fizessem életem végéig? Vagy várjam a rákkal együtt a meggazdagodást? A pénz boldogít és elfeledteti a rossz emlékeket? Segít begyógyítani a sebeket? Túl sok a „ha”, túl sok a homály…

Az üzlet

Kíváncsi vagyok a részletekre, csak azért sem teszem le a telefont és óvatosan érdeklődöm. Sajnos az interneten nincs róla információ, mindössze egy kivonatos tájékoztatót tudnak küldeni e-mailen, természetesen ezt is csak azért, mert külön kérem. A hölgy kihangsúlyozza, hogy ő most sokkal többet elmondott a dologról, mint amit ebben találok, de ha akarom, hát elküldi. Aztán ott a meglepetés, ami a telefonban el sem hangzott, vagy talán csak valami homályos, elmaszatolt mondatként: a biztosítás csakis a rosszindulatú megbetegedésekre vonatkozik. Bár köztudott, hogy a rákos betegségben elhunytak száma egyre nő Magyarországon, mégis a 2009 évi haláloki statisztika szerint (http://www.webbeteg.hu/cikkek/egeszseges/4139/halaloki-statisztika-magyarorszagon ) vezető helyen a szív- és érrendszeri betegségekben küzdők száma a legnagyobb, a rosszindulatú daganatos betegségek pedig a dobogó második helyén, 27 százalékkal szerepelnek. Természetesen ezek az adatok a teljes lakosságra vonatkoznak, a 27 százalékban férfiak és nők, idősek és fiatalok, illetve mindennemű daganat éppúgy szerepel.

Ha nem lenne elég meggyőző maga a telefonhívás és hogy a veszélyre felhívták a figyelmem, akkor ajándékként táskabiztosítást is kapok. Azt hiszem, nem kell ecsetelni: a női táska kincs, a női táska fontos, ha ellopják, baj van. Nyilvánvalóan az üzlet lényege, hogy minél több nő megkösse a biztosítást, közülük minél többen minél tovább fizessék a havi fixet, és ha véletlenül is rosszindulatú daganatot diagnosztizálnak, örülhetünk a könnyen jött pénznek…

Nem tisztem elítélni, de nem kötelességem azonosulni sem a hasonló kezdeményezésekkel. Bizonyára sokak látnak majd benne fantáziát, sokak megkötik, és akit nem kerül el a súlyos betegség ténye, hasznát veszi az összegnek. Fedezi a gyógyszereket, a kezelést, könnyebbséget jelent a lábadozás alatt, és még sorolhatnám. Azonban a sablonos, már-már elcsépelt kérdésre nem ad választ. A pénz jó, ha van, de mindenáron? Ezt az üzletet a félelelem táplálja, a mi félelmünk...