Borús lett a lelkem a bánattól már, szomorúan bolyong keresve a kiutat már Nem találja a fényt, a teljes megnyugvást, mióta magadtól örökre eldobtál Gyötrelmeim belülről megsokasodtak, s mint forró viasz, testemben szétolvadtak Az erőm kiszáradt, akár egy összetört cserépdarab s mint az égen elhaló hullócsillag Olyanná lettem, mint egy omladozó fal, melyet a föld csupasz színéig szétromboltak Mert elsodort a válásunk sötét, rideg hulláma, elnyelt a mélység, mi örömöm, bezárta Most könnyek kenyerét eszem eledelül, a szomorúság borát iszom, mely kegyetlen keserű Megégettél, ahogy a tűz perzseli fel az erdőt, mi nem hagy maga után sarjadást a földön Mintha a halál ösvényére vitt volna a lábam, e sírnak szorongattatásai engem megtaláltak S minden erővel körülövezett a tehetetlenségnek árja, nem ereszt, megbéklyózta lábam Szívem kőkeményen megdermedt bensőmben, mint egy kifaragott szobor, mi élettelen S az, hogy ma élek-e avagy holnap halok-e, már teljesen lényegtelen lett nekem Mondd, hova futhatnék el gondolatban előled, hisz Te jelented számomra a mindent A fényt, a megújulást, az örömnek forrását, a  békével körülövezett megnyugvásnak talaját Erős torony voltál, ahova oly sokszor futhattam, kősziklám, melyre támaszkodhattam Világosságod által láttam én is világosságot, szereteted által leltem tiszta boldogságot Talán ha nem jött volna egy őrült pillanat, szerelmünk még mindig tartana Talán valamikor visszatérsz még, ha a sorstól kapnék még egy esélyt Mert hidd el, találkozni újra kell nekünk, hisz egymás nélkül lehet:elveszünk Magamban csupán remélni tudom: most egy könnycsepp hullik végig arcodon S visszatérsz hozzám, mert Te is szeretsz engem nagyon!!!