Az első tragédiám az volt, hogy igen korán meghalt az édesapám, és anyukám három gyereket volt kénytelen egyedül felnevelni és ellátni. Nagyon hiányzott egy apuka, de azért a gyermekrom mindettől függetlenül elég boldogan telt. Fodrásznak tanultam, és ekkor ért a második tragédia – bár ez azért öröm is volt, csak hát… szóval teherbe estem és igen fiatalon megszültem a fiamat. A mamám támogatott, sikerült befejeznem az iskolát is, és most már 20 éves is elmúlt a nagyfiam! Örülök, boldog vagyok, hogy a világra hoztam őt, de azért nem így képzeltem.

Utána azonban sorban értek a tragédiák: meghalt édesanyám, majd egy autóbalesetben elvesztettem mindkét testvéremet! Egyedül voltam a világban, csak a totyogó gyermekem tartotta bennem a lelket.

És sikerült talpra állnom! Férjhez mentem egy igazi jó emberhez, aki nevelte fiamat, szeretett engem. 15 évig úgy éreztem, senkivel nem cserélném el az életemet, annyira boldog vagyok. Sokat szenvedtem, mondtam magamnak, megérdemelem most már a nyugalmat.

De nem így történt. Egy napon felszámolók állítottak be a lakásunkba, és közölték, hogy elárvereznek mindent. Azt se tudtam, hova kapjak. Milyen adóságunk van nekünk? Mit nem fizettünk ki?

Kiderült, a férjem vett fel kölcsönt, és mivel nem fizette, az ő – illetve közös – tulajdonunkat akarják elvinni. Kaptam fűhöz-fához. Felvettem egy kölcsönt én is, rendeztük a tartozást, gondoltam, majd csak visszafizetek mindent szépen lassan.

De egy hónap múlva újabb felszólító levél jött, majd megjelent egy házaspár, akik az asztalt csapkodták, hogy mikor adjuk vissza a pénzüket.

Kiderült, hogy a férjem – akiről mindig azt tartottam, hogy a legjobb, legbékésebb ember a világon –, hatalmas adóságot halmozott fel. Nekem nem szól egy szót sem erről, és azt sem volt hajlandó elárulni, mire költötte a pénzt.

Nem folytatom: kiderült félév alatt, hogy körülbelül 3 milliónyi adósága van, és ehhez jönnek még a kamatok. És az okra is fény derült: szerencsejátékos lett!

Rettegve ültem odahaza mindig, féltem mindenkitől és mindentől, az utcán úgy éreztem, engem bámul mindenki, s azt vártam folyton, hogy valaki rám támad, ordibálni kezd, esetleg megver. Mert persze a sok kölcsönt adó közül volt néhány, aki veréssel is fenyegetőzött.

Csak úgy tudtuk kifizetni az adóságot, hogy eladtuk a házat, s ami maradt, az persze nem elég arra, hogy újat vegyünk.

Elváltam tőle – de igazság szerint nagyon fájó szívvel. Ő volt az, aki boldoggá tett, és ő volt az is, aki teljesen tönkretette az életemet. Ma sem tudom eldönteni, szeretem, vagy gyűlölöm.

Egy másik megyébe költöztünk át a fiammal, albérletben lakunk, igyekszünk munkát találni magunknak, de ez nagyon nehezen megy.

Mostanra kilátástalan lett az életem: soha többé nem lesz lakásom, munkám is csak alig-alig. És mi lesz a fiammal? Ő hogyan boldogul majd minden szülői segítség nélkül? Biztos, hogy soha többé nem nézek férfira, pedig még fiatal vagyok, de képtelen lennék megbízni valakiben még egyszer.

Talán az én hibám volt, hogy hittem a férjemnek, és nem vettem észre, milyen ember is ő valójában. Vagy csak egyszerűen szerencsétlen vagyok, akinek semmi sem sikerül az életben…

Köszönöm, hogy elmondhattam a történetemet, mert az új környezetemben senkinek nem merem elmesélni, pedig annyira nyomaszt, annyira szörnyű!

Nóri

(nem valódi név, a levélíró kérte, hogy kiléte titokban maradjon, természetesen a fotók is csak illusztrációk– a szerk.)