A mexikóiak különleges, talán sehová sem sorolható halotti kultúrát ápolnak, ami sok ember számára megbotránkoztató és értelmezhetetlen. Érdekes alaposabban is megvizsgálni, hogy máshol, mások hogyan vélekednek az elmúlásról, hogyan gondolkodnak a gyászról és eltávozott szeretteikről.

„…homályosan tudjuk, hogy élet és halál nem más, mint két egymással kibékíthetetlen, ellentétes mozgás, amelyek ugyanakkor egyazon valóságnak a kiegészítő elemei..!” (Octavio Paz)

Szokásaikkal betekinthetünk egy teljesen más kultúrába, egy olyan korántsem túlmisztifikált világba, ahol a halálra másként tekintenek, mint Európában.

Mexikó máig legnagyobb ünnepe a maya és azték hagyományokon alapuló Dia de los Muertos, vagyis a halottak napja. Míg Európában a halál többnyire a tabutémák sorát gyarapítja, addig egy mexikói számára az „élet és a halál nem feloldhatatlan ellentét.”

A mexikói emberek három napon keresztül foglalkoznak halottaikkal és  bizonyos szempontból gúnyt űznek a kaszással. Ünnepüket élénk sürgés-forgás és készülődés előzi meg, beszerzik a dekorációs és hagyományos hozzávalókat, megvásárolják a díszítéshez szükséges virágokat, a gólyahírt vagy bársonyvirágot, amit az azték idők óta a halottak virágaként tartanak számon.

Az ünnep első napja október 31-e, amikor a mexikóiak az eltávozott gyermeklelkekről emlékeznek meg, asztalaikat, házaikat is ennek megfelelően díszítik. A nap folyamán elhelyezik a sírokon a virágokat, este pedig házi oltárt készítenek a lelkek fogadására. Erre gyertyákat, ajándékokat helyeznek, de elengedhetetlen tartozéka a víz és az étel is. Gyakran kerül rá kedveskedő gyerekjáték, édesség.

Mindenszenteket (Todos Santos) és Halottak Napját (Dia de los Muertos) a felnőtt halottak ünnepeként tartják számon, ilyenkor meglátogatják a temetőket, sírokat, gyakran gyertyafény, étel-ital és zeneszó mellett ott is éjszakáznak. Azokra a lelkekre is gondolnak, akiknek már nincs élő hozzátartozója, számukra a templomban állítanak külön díszített oltárt.

Az otthonokban ilyenkor a gyermekoltárt leszedik, majd újból feldíszítik a felnőtt lelkek számára, kínálatát szeszes itallal, gyümölccsel is kiegészítik. A konyhákban elkészül a „pan de muertos”, vagyis a halotti sütemény, melyet többnyire koponya-, csontváz-, ember- vagy állatalak díszít. Az ünnepi jó hangulatot mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az emberek népes csoportokban, sokszor zenekari kísérettel meglátogatják egymást, esznek-isznak, énekelnek. A már-már karneválivá fokozódott össznépi jókedvet életnagyságú, jellegzetes mexikói kalapot viselő csontvázak színesítik, akik az üzletek előtt állva csábítják vásárlásra a járókelőket.

A gyerekek cukorból, papírból készült ajándékokat kapnak, az úgynevezett „calaverákat”, melyek általában halállal kapcsolatos ábrázolásokat takarnak. Leggyakrabban koponyákat, különböző élethelyzetben ábrázolt (zenélő, táncoló) csontvázakat ajándékoznak az emberek, melyeket rendkívül színes virágokkal, szimbolikus ábrákkal díszítenek. A calavera nemcsak a halotti ábrázolású ajándékok, de egy karikatúraműfaj elnevezését is takarja, melynek jellemzői a tréfás sírfeliratokkal ellátott gúnyrajzok, melyeket a mexikóiaik szintén előszeretettel alkalmaznak ezekben a napokban.

Mielőtt azonban megbotránkozva, teljes elutasítással fordulnánk el a mexikói halotti kultúra vidámságától, mindenképpen meg kell ismernünk ennek hátterét. Annak idején őseik teljes erőbedobással és élvezettel élték életüket, mert hitték, hogy a túlvilágon jobb élet vár rájuk, olyan, ahol Istenekkel találkoznak.